TARTALOM - Holmi

Kis János: A mûvészet utópikus küldetése • 287
Nem Marx volt az elsô, aki a felvilágosodás programjának belsô gyengéire rámutatott.
De ô volt az, aki összekötötte az ellenvetések két egymástól függetlenül futó fonalát,
s ezzel definitív megfogalmazást adott a kritikának. Egyrészt gondolkodásában
központi szerepet játszott a felismerés, hogy a szerzôdéses jogviszonyokon, valamint
a magán- és a közélet elválasztásán alapuló polgári társadalom nemcsak felszabadította
az emberiség teremtô energiáit, de egyszersmind el is szakította a kollektív teremtés
folyamatát az egyes emberektôl, és eredményeit szembefordította velük. A hagyományos
társadalmakra jellemzô személyes függés felszámolása elvben lehetôvé teszi,
hogy az emberek maguk válasszák meg életmódjukat, szokásaikat, kapcsolataikat. A személyes
függés helyébe azonban a gazdaság személytelen folyamataitól való függés lép;
míg a társadalom egésze mind gazdagabb és sokoldalúbb kultúrát halmoz föl, az egyes
ember mindinkább egyoldalúvá válik, mind kevesebbet fog át az emberiség közös javaiból,
és mind kiszolgáltatottabb a piaci viszonyok kontrollálatlan játékának. Ezt a jelenséget
nevezte Marx – Hegeltôl kölcsönzött kifejezéssel – elidegenedésnek.
Másrészt Marx magyarázatot is kínált arra, hogy miért fordult a felvilágosodás programja
önmaga ellentétébe. A szerzôdéses viszonyokra lépô tulajdonosok nem alkothatnak
valódi közösséget, állította, hisz üzleti tranzakcióik jó esetben kölcsönös elônyökre
irányulnak: mindkét fél a saját külön érdekét követi, nem valamilyen közös célt tart
szem elôtt. Ám valójában az ügyletek formális egyenlôsége mögött a tulajdonosi pozíciók
nagy és növekvô egyenlôtlensége rejlik. A tôkés a termelôeszközökhöz való hozzáférést
bocsátja áruba, a munkás csak a munkaerejét. Nemhogy a munkás számára is
önként vállalható – mert elônyös – egyezséget keresné, a tôkés saját akaratát kényszeríti
rá a kiszolgáltatott helyzetben tárgyaló munkásra. A tényleges eredmény: szemérmetlen
kizsákmányolás és elnyomás. Ám a maga módján a tôkés is kiszolgáltatott: a
piac spontán folyamatai uralkodnak az ô tervei és döntései fölött is. Az érdekek elkülönülése
és antagonizmusa lehetetlenné teszi, hogy az emberek közös ellenôrzésük alá
vonják a társadalmi folyamatokat.
Marx felvilágosodáskritikája könyörtelen kritika volt, de belsô kritika. Kitartott az
e világi humanizmus, a szabad és egyenlô individuumok önkéntes társulásának ideálja
mellett, s azt kereste, hogy milyen társadalomberendezkedés válthatja valóra, és milyen
társadalmi erôk küzdhetik ki az átmenetet ehhez a berendezkedéshez. A „szabadság
birodalma” megvalósítható, állította: a termelôeszközök köztulajdonba vétele, a
hierarchikus munkamegosztás s vele a társadalmi osztályok felszámolása, a magánérdeket
a közérdektôl elválasztó, mesterséges korlátok ledöntése, a feleslegessé váló állam
és jog elhalása teszi lehetôvé.
A XIX. századig minden elnyomott, kisemmizett osztály emancipálódása az egyenlô
személyiségi és tulajdonosi jogok elnyeréseként ment végbe. A munkásosztály ezen
az úton nem emancipálhatja magát, állította Marx. A munkások csak úgy szabadulhatnak
meg kiszolgáltatott és függô helyzetüktôl, ha a társadalom egészét megszabadítják
a magántulajdon és a rá épülô szerzôdéses jogviszonyok uralmától, a privát és a
publikus szféra elválasztásától, a gazdasági kényszertôl és az állami erôszaktól. A munkásmozgalom
szükségképp találkozni fog a filozófiával, és találkozásuk vezeti át az emberiséget
a „szabadság birodalmába”.
A munkásmozgalom és a filozófia találkozása valóban bekövetkezett, de nem úgy és
nem azért, ahogy és amiért Marx gondolta. A szociáldemokrácia ideológusai nem sokat
értettek meg az alapító atya filozófiai intencióiból; a marxi elméletet saját színvonalán
megértô gondolkodókat (egy Simmelt, egy Max Webert) a szociáldemokrácia