TARTALOM - Holmi

Erdélyi Ágnes: Adósságok • 399
Még egy olyan alkalomra emlékszem, amikor fordításról beszéltünk. De akkor nem
egy elkészült fordításról, hanem arról, hogy le kellene fordítani Weber zeneszociológiai
írását: Géza nagyon pártolta volna, hogy a szöveg – legalább függelékként – kerüljön
be a GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM magyar kiadásába. Elvben igazat adtam neki, de
ami a gyakorlati megvalósítást illeti, inkább a nehézségeket soroltam. A jogi nehézség
(a fordítás alapjául szolgáló ötödik kiadásban nem szerepelt ez a szöveg) biztosan áthidalható
lett volna, a valódi probléma azonban én voltam: Géza buzdítása ellenére
sem mertem vállalkozni a szöveg fordítására (az én ötletemet meg – hogy fordítsa le õ
ezt a negyven-ötven oldalt –, emlékeim szerint, elfoglaltságaira hivatkozva hárította
el). – Most megint elõvettem a szöveget, újra és újra elolvastam (talán most megpróbálhatnám,
gondoltam, és a fordítást Géza emlékének ajánlanám). Õszintén szólva napokon
keresztül mást se csináltam, csak „A zene racionális és szociológiai alapjai”-t olvastam.
Utólag azt kell mondanom, hogy ebben a kérdésben nekem volt igazam. Én
ezt biztosan nem tudnám lefordítani. És most már ez is egy végleges, befejezett történet
(most már próbálkoznom sem érdemes, hiszen úgysem adnám ki a kezembõl a fordítást
anélkül, hogy Géza látta volna).
Vannak ilyen régi adósságok, amelyeket egy darabig görget maga elõtt az ember –
aztán vagy törleszti, vagy nem. Gézának valószínûleg sokan maradtak adósai, nekem
meg fájdalmasan sok adósságom maradt. Az egyik különösen fájdalmas, mert nagyon
készültem a törlesztésére. Egyszer talán majd megteszem, de most még nem. (Ha megteszem,
azzal utólag a megmásíthatatlannal való csendes megbékéléssé szelídítem azt,
ami így, mondhatni „befejezetlenül”, különösen fájdalmas. Ennek még nem jött el az
ideje.) Most inkább azt mondom el belõle, ami úgy már befejezhetetlen.
A doktori védésem vitáján az egyik opponensem megfogalmazott egy kritikai észrevételt,
amelyet én (úgy-ahogy) megválaszoltam. (A témának most nincs jelentõsége,
csupán a rend kedvéért említem, hogy a vita arról folyt, milyen szerepe van – van-e
egyáltalán szerepe – a historikus, kontextuális megértésnek a mûalkotások, illetve szövegek
interpretációjában.) A védés után Géza azt mondta, érdemes volna ezt az egészet
rendesen végiggondolni és megírni. Akkor föl sem merült bennem, hogy tovább
foglalkozzam a kérdéssel (örültem, hogy opponensem elfogadta a válaszomat, és ezzel
túljutottam a hivatalos procedúrán), a késõbbiekben azonban sokat tûnõdtem rajta,
és arra jutottam, Gézának igaza van. Végiggondoltam, anyagot gyûjtöttem, vázlatot
készítettem (sõt: vázlatokat, mert az évek során kicsit változott is a véleményem),
szóval: nagyon készültem rá, hogy elõbb-utóbb megírom. Persze mindig volt valami
más, amit éppen meg kellett írni vagy le kellett fordítani, de nemcsak emiatt halogattam.
Hanem mert az alkalomra vártam. Arra gondoltam, milyen jó téma lesz ez, amikor
majd Géza valamelyik kerek születésnapjára összeállítunk egy kötetet...
*
Nem folytatom. Gézáról akartam írni, de már látom, hogy a történetek inkább arról
szólnak, hogy nekem is elfogyott a levegõm.
Van egy német kifejezés, a Bildungsbürgertum, amelyet magyarul nehéz visszaadni. De
aki Fodor Gézát ismerte, pontosan tudja, mire kell gondolni. Áradt belõle a „Bildungsbürgertum”
levegõje.