TARTALOM - Holmi

Vajda Mihály: Mozart a változó világban • 393
lyet én nagyon akartam. Azóta összejárunk, szeretném õket Csirivel meghívni, rajtam
a sor. S most... Géza ismét meghalt a számomra. Soha többé nem fogom tudni viszonozni
legutóbbi meghívásukat. Hogy a fenébe lehetséges ez? Most már Csiri egyedül
fog ülni a Zeneakadémia jobb oldali erkélyének 3. sorában, ahol én idõnként a 4. sorban
ültem?
Ha együtt voltunk, többnyire mások társaságában, nem zenérõl beszéltünk. Géza
már nem magyarázott. Én meg nemigen tudok zenérõl beszélgetni, csak hallgatom és
élvezem a zenét, beszélni csak igen ritkán beszélek róla, s semmiképpen sem Géza jelenlétében.
Azért talán, mert szakértelme ismeretében nem merek megszólalni? Így
igaz. Ugyanakkor tudom, hogy megfellebbezhetetlen ítéleteit egy igazán zeneértõ sem
tudná sikeresen kikezdeni. Megint ránézek Mozartra – Gézára –, most valami keserû
vonást fedezek fel a szájuk sarkában. Igen, az idõ kikezdte hiteinket. Miféle idõ? 1977
nyarán, amikor vidáman vodkáztunk a bolgár tengerparton, szebb volt talán a világ?
Vagy az idõ nem abban az értelemben kezdi ki hiteinket, hogy idõvel csúnyább lesz körülöttünk
a világ, hanem hogy megfellebbezhetetlenül öregszünk? Nem hiszünk már
egy szebb világban, egy szebb jövõben, nekünk már nem lesz szebb jövõnk. Miért kellene
hinnünk egy szebb világban, egy szebb jövõben, amikor Fodor Géza hirtelen csak
úgy kitûnik a világból? Ha lenne szebb jövõ, az neki igazán kijárna.
De talán nem egyformán párologtak el hiteink. Géza a kilencvenes évek elején hozzátett
Mozart-könyvéhez két kiegészítõ fejezetet. A másodikat – ÉRDEMES-E VISSZAVONNI
A VARÁZSFUVOLÁT? – 1993-ban írta. Most, hogy Géza halála foglalkoztat, és kezembe vettem
a Mozart-könyv új kiadását, elsõként ezt az írást olvastam el. Persze már a címe
alapján is világos volt számomra, hogy Géza nem akarja A VARÁZSFUVOLÁ-t visszavonni,
de nem is értettem, hogy vajon miért lenne szükség erre. Amikor én Géza szerint helytelen
értelmezését adtam az operának, eszem ágában sem volt visszavonni azt. Megnézvén
Ingmar Bergman VARÁZSFUVOLA-filmjét, éppen hogy megkönnyebbültem. Nem
kell többé az operában elválasztanom egymástól Mozart szép zenéjét – amelyet elemezni,
értelmezni nem tudok, csak élvezni – és Schikaneder bugyuta s még több is
mint bugyuta, kifejezetten antipatikus szövegkönyvét. Lehet A VARÁZSFUVOLA történetét
úgy is értelmezni, az opera-elõadást úgy is rendezni, Bergmannak sikerült, hogy a történetet
nekem se kelljen leválasztanom a zenérõl. Merthogy Bergman rendezésében
A VARÁZSFUVOLA minden volt, csak nem a felvilágosodás fellengzõs apoteózisa, melyet
ráadásul az a rémséges, hatalmaskodó, rabszolgatartó, a boldogságot keresõ embereket
megleckéztetõ Sarastro képvisel. Bergman rendezésében Sarastro és papjai azok,
akiknek látszanak – terrort gyakorló szörnyetegek –, s az egyetlen ember, aki elutasítja
az ész zsarnokságát, aki abszurdnak tartja, hogy neki és kedvesének rémséges próbákat
kelljen kiállnia ahhoz, hogy kiérdemelje a boldogságot, az Papageno. Ha jól emlékszem,
még ennyit sem írtam annak idején, s fõleg nem tettem kísérletet arra, hogy
a magam szája íze szerint átértelmezzem az egész mesét. Nekem ennyi elég volt, hogy
jó lelkiismerettel élvezhessem az operát. Mert jóllehet nem vagyok szakember, azért
én is rossznak tartom az olyan operát, amelyben színpadi játék és zene egyáltalában
nem értelmezhetõk egységben.
Géza említett írása természetesen nem akarja visszavonni A VARÁZSFUVOLÁ-t. De azzal,
hogy nem azt kérdezi, vissza kell-e vonni, hanem azt, hogy érdemes-e visszavonni,
ha nem is tagadta meg régi interpretációját, mégis olyan kompromisszumot kötött,
amilyenre korábban biztos nem lett volna hajlandó. Elhibázottnak tartja ugyan az „ellenfelvilágosodás”
értelmezését, de egészében véve nem mint eleve abszurdat. Csak