TARTALOM - Holmi

416 • Darvasi László: Hogyan kellene meghalni?
Az elsõ, akivel a dolgot meg kellett volna beszélnie, maga a dramaturg volt. Ez már
nem ment, de Szív azért elképzelte, hogyan történne. Talán alávaló dolog ilyesmin képzelõdni,
de hát sajnos úgy van ez, hogy ha kormos zsírpapírként ereszkedni kezd az est
– és most itt volt, itt volt! –, az ember kilógatja a háza elé a szentjánosbogár-fogó mézes
szalagot, majd idõvel behozza, és a szalag világít neki egész éjjel. És az ember nem
a sötétben töpreng a dramaturgián.
Szív tehát elképzelte, hogy felhívta volna a dramaturgot.
– Nos, melyik elõadásra akarsz jegyet, Szív? – kérdezte volna a dramaturg, mert Szív
olykor színházjegyet szokott kérni tõle.
– Semelyikre – köhécselt volna Szív.
– Kész a darab? – kérdezte volna a dramaturg, mert Szív darabot ígért neki. Évek
óta ígérte.
– Nem, nincs kész, Géza. Hanem az van...
– Hallgatlak.
– Valahogy megtudtam, és most mindegy, honnan, hogy meg fogsz halni. Ez van –
Szív köhécselt volna.
Ilyenkor mindig lesz egy kis csend. Hogy talán marháskodik a másik, elment az esze,
elnassolt két kiló dianás cukorkát, és nem ura magának.
– Mikor, hol, miért? – tûnõdött volna a dramaturg, hiszen dramaturg volt.
– A közeljövõben, úgy hiszem.
– Megölnek?
– Nem, nem hiszem. Nem tudom, Géza, csak az jutott eszembe, hogy ha az ember figyel,
úgy figyel, mint a dramaturgiára, akkor nem biztos, hogy bekövetkezik a halála.
– Azt gondolod, hogy figyelnem kellene.
– Azt.
– És te figyelsz?
– Igazad van, Géza, nem mindig.
– Akkor meg mire ez az egész?! Tényleg, hogy képzeled?
Szív hallgatott.
– És az nem lehet, hogy te halsz meg? – kérdezte volna némi tûnõdés után a dramaturg.
– Mi ez a pici fény a fülednél, Szív?
– Az utolsó szentjánosbogár, és mindjárt elalszik szegény – suttogta volna Szív, és
egy képzeletbeli klopfolóval kezdte volna verni a hülye képzeletét, hogy bocsáss meg,
Géza, bocsáss meg, Géza!
Õsz volt, és az új évezredben az õsz legyõzte a többi évszakot. Az évszakok elromlottak,
a nyár túl forró volt vagy túl esõs, a tél szürke, hideg paplan, a tavasz egy tünékeny,
zavaros hétre fogyott, viszont az õsz csodálatos volt, az õsz szikrázott, vérzett, pompázott,
az õsz Berlinben és New Yorkban, Budapesten és a Balatonnál is gyönyörû volt.
A dramaturg õsszel halt meg, és a második ember, akivel Szívnek beszélnie kellett,
egy hentes volt. Róluk, a hentesekrõl azt tartja a közvélekedés, hogy erõs és testes emberek,
néha a fülük mögé dugott ceruzával alszanak el, és tudnak zsírpapírból zsiráfot
vagy manökenbabát hajtogatni, úgy ám, nemigen lehet másfajta ember, aki a hússal
bánik. Ha például egy hentes kicsi, gömbölyû emberként kezdi a lábszár aprózását,
végül megnõ, nagy lesz és hordószerû, hatalmas emberként veszi majd át a nyugdíjazási
dokumentumot vagy a beutalót az öreg hentesek otthonába.
Szívnek volt egy osztálytársa, vékony, sápadt fiú, szemüveges és kajla fülû, afféle papírlapember,
akin átsütött a holdvilág is. Egyszer egy este a világ legéberebb parkõre