TARTALOM - Holmi

388 • Heller Ágnes: A reménytelenség mestermûve
fedezzünk benne számos érdekes és megtermékenyítõ gondolatot. Ezt Fodor Géza is
megteszi.
A történeti háttér vagy inkább a modernség állandó libikókajátékának bemutatása
még nem nyújt mélyebb betekintést abba, hogy miért éppen A VARÁZSFUVOLA lett az ellenfelvilágosodás
õsellensége, és miért éppen a hetvenes években és nem korábban. A ’68-
as mozgalmak lefutása erre nem válasz, már csak azért sem, mert nem hiszem, hogy Fodornak
igaza van abban, hogy ez a mozgalom vereséget szenvedett volna. Csak annyira
szenvedett vereséget, mint minden más politikai vagy társadalmi törekvés, mozgalom,
terv elõtte meg utána.
Véleményem szerint a Fodor által elemzett jelenség összefügg egy másik jelenséggel,
melyre Fodor a kötet utolsó tanulmányában tér rá. Képletesen szólva, A VARÁZSFU-
VOLA ellenfelvilágosító kritikájának nagyszülei „genetikailag” nem állnak rokonságban
egymással. A reteatralizálásnak ugyanis önmagában nincs köze a felvilágosodás kritikájához,
de a felvilágosodáskritika, mi több, az ellenfelvilágosodás is hozzájárulhat,
ahogy hozzá is járult A VARÁZSFUVOLA – és más mûvek – reteatralizálásához. Itt tér el a
véleményem, legalábbis azt hiszem, Fodor Gézáétól. Minden jelentõs mû – s így persze
A VARÁZSFUVOLA is – megszámlálhatatlanul sokféleképpen interpretálható. S ugyanilyen
sokféleképpen állítható színpadra. Eddig nincs köztünk vita. De szerintem egy
jogosan kritizált interpretáció is termékeny lehet a színpadon. Már csak azért is, mert
más, mint a hagyományos, megszokott, kiüresedett, megunt. Hiszen az opera színpadi
mû. Ha nem az lenne, bezárhatnánk az operaházainkat, és csak a stúdióban felvett
opera-elõadásokat hallgatnánk hangfelvételen. Ami a dologban érdekes, az éppen az,
hogy még a legabszurdabban színpadra állított opera is izgalmasabb, azaz inkább opera,
mint egy jó lemez. Nos, az abszurd interpretációk is részt vettek a hetvenes és nyolcvanas
években az operaszínpad megújításában. S talán, részben, ez is motiválta õket.
Az ötvenes években a közönség már operába sem járt. Az volt a véleménye az operáról,
mint a múzeumokról. Burzsoá hagyomány, le vele. Az opera felvirágzásának korszaka
éppen a hetvenes évekre esik, azokra az idõkre, amikor megindult az ellenfelvilágosodás
a zenekritikában. Más színpadot akartunk, más rendezést és fõleg más értelmezést.
Nem akartunk többé hagyományosan interpretált operákat hallani és látni.
Micsoda felháborodást keltett Boulez–Chéreau RING-elõadása Bayreuthban ugyanazokban
a bizonyos hetvenes években, s azóta már „klasszikus”. Attól, hogy frakkban
játsszák Hamletet, ami már régóta divat, még sem jobb, sem rosszabb nem lesz. Semmi
sem ruhakérdés, azaz a ruhakérdés is koncepcionális kérdés. Nem azért szeretem
a már sokszor látott BORISZ GODUNOV-elõadást (a Mezzo csatornán), mert polgári öltözetben
játsszák, hanem mert ez hozzájárul egy számomra élvezetes és sokatmondó új
zenei és drámai értelmezéshez. (Különben éppen Fodor értelmezéséhez is, amit a HO-
VANSCSINA-tanulmányban olvashatunk.) Lehetséges, hogy egy interpretáció túlmegy egy
általunk még elfogadható határon, s hogy idegesít. A Wilson által rendezett LOHENG-
RIN-t a Metben elöször csúnyán kifütyülték, én pedig azonnal szerettem. Engem viszont
idegesített a berlini operának a Verdi-évfordulóra bemutatott TRUBADÚR-interpretációja,
de volt, aki szerette, akinek valami fontosat mondott. Fodor Gézának minden
szava igaz lehet, amikor az ellenfelvilágosítók VARÁZSFUVOLA-értelmezéseit megbírálja,
de ettõl még ezeknek az értelmezéseknek egyik vagy másik aspektusa termékenynek
bizonyulhat az elõadásban. Én például igen jól el tudom képzelni, hogy Sarastro szerelmes
Paminába, s hogy híres áriáját neki énekli. Miért is ne? Ez zeneileg is jól elképzelhetõ.