értekezés - Szent István Egyetem

Hazánkban az aquincumi romok a római civilizáció emlékei. Az aquincumi, kb. 50-60
cm széles, alig 1 méter mély csatornák mészhabarcsba rakott mészkőből épültek. A
csatornák lejtési viszonyainak pontos kialakításából nagy képzettségű munkavezetésre
lehet
következtetni.
Hazánkban nem sok középkori emlék tanúskodik a csatornák létezéséről. Találhatunk
Székesfehérvárott és Veszprémben ma is működő, középkori boltozott
csatornaszakaszokat. A középkori lovagvárak, kolostorok túlságosan elpusztultak, hogy a
csatornázás emlékeit fellelhessük, mégis feltételezhető, hogy várainknak voltak csatornái,
hiszen ezek építésében sokszor külföldi építőmesterek is közreműködtek, és a külföldi
várak szép számmal csatornázottan épültek.
A budai várban valószínűleg volt szennyvízelvezetés, erről azonban kétséget kizáró
emlékek nem maradtak. A kövezetnek az utca közepe felé való lejtéséből következtetni
lehet a csapadékvíz összegyűjtésére és elvezetésére. A szennyvizek a várárokba folytak.
A főváros középkorból származó csatornázási emléke a budai Donáti utcában található. Ez
a csatorna 2-3 m-es egymáshoz illesztett vörösmárvány darabokból, kézi faragással
készült. Hatalmas terméskő lapokkal fedték le a faragott alsó szelvényt. Az emlék a
Fővárosi Csatornázási Művek központi szivattyútelepén van kiállítva, jól szemléltetve a
csatornaépítés középkori nehézségeit. A 19. század közepe táján a már ismert
közegészségügyi problémák világszerte felvetették a rendszeres és általános csatornázás
gondolatát. Budapest csatornázása is a XIX. században indult meg.
A csatornázás közegészségügyi jelentősége
A szennyvíz fizikai, kémiai és biológiai tulajdonságai, fajszegény élővilága miatt
jelentősen eltér a természetes vizektől. Gyakoriak benne a kórokozók, a különböző
szerves és szervetlen szennyezők és növényi tápanyagok nagy koncentrációban vannak
benne jelen. A társadalom által használt bármely anyag előbb vagy utóbb kimutatható
benne. A fertőző betegségek kórokozóinak felfedezésével kiderült, hogy a bélcsatorna
fertőző megbetegedéseit, az ún. enteriális fertőzéseket a széklet és a vizelet is terjeszti, így
ezek összegyűjtése alapvető fontosságú. A tífuszbacilust 1880-ban Eberth, a kolera
kórokozóját 1883-ban Robert Koch fedezte fel (CSÉKI 2001).
Ebben az időben a városok népessége rohamosan nőtt, a városi vízvezetékrendszerek
ugrásszerűen fejlődtek, a megnövekedett vízfogyasztással arányosan a szennyvíz
mennyisége is növekedett, ami magával hozta a csatornarendszerek mielőbbi kiépítésének
igényét.
Az öblítéses toalett feltalálója Sir John Harrington angol főnemes volt (1596-ban, bár
kezdetleges formában már Mínosz király krétai palotájában is használták i.e. 1700 körül),
de a találmány a feledés homályába veszett egészen a 19. század elejéig. Az angol WC
kezdeti használata a közhiedelemmel ellentétben káros volt, mert hozzájárult a járványok
terjedéséhez: az elöregedett emésztőgödrök nem tudták tárolni a megnövekedett
szennyvízmennyiséget, és elősegítették az akkor még ismeretlen kórokozók bejutását az
ivóvízbe. A kolera, tífusz, hepatitisz stb. következtében a 19. század közepén Angliában
összesen közel százezren haltak meg. Hasonló volt a helyzet sok más európai városban is,
például Hamburgban, Párizsban, Stockholmban, Koppenhágában. Budapesten 1831-et
követően több kolera járványt észleltek, a legsúlyosabb kb. 2000 áldozatot szedett.
A londoni járvány (19. sz. közepe) kezelésének kulcsszereplője Dr. John Snow londoni
orvos volt. (1854-ben javaslatára bezárták a Broad Street-i kutat.) Hipotézise szerint a
kolera az elszennyezett ivóvízzel terjedt, de véleményét a tudós testületek nem osztották,
abban a meggyőződésben, hogy azt légköri szennyezés okozta. Valójában csak harminc
127