értekezés - Szent István Egyetem

Érdekességként említjük, hogy ezek némelyike még ma is üzemel. Gandillon 3-4 ház
szennyvizét gravitációs úton gyűjtőkamrákba gyűjtötte, a gyűjtőkamrákat kötötte össze a
központi gyűjtőtartállyal a vákuum csővezeték, amelynek a gyűjtőkamrában lévő
befolyónyílása egy úszógolyós zárószerelvénnyel rendelkezett. A kamrában gyűlt
szennyvíz az úszógolyót megemelte és a vákuum így beemelte a szennyvizet a
gyűjtőkamrából a hálózatba, amikor az ágvezetékre szerelt vákuumszelepet kézi úton
kinyitották. Az ágvezeték ekkor számos aknát kiszívott. Az így épített viszonylag kis
rendszerekben tehát tulajdonképpen ágankénti, szakaszos manuális bezsilipelést hajtottak
végre. A rendszer komoly hiányossága volt, hogy a szelep az akna mélypontján volt, ezért
sajnos komoly esélye volt annak, hogy a szeleptányér és a szelepülék közé szilárd hulladék
kerüljön, oda hosszúkás bot vagy csontszerű tárgyak beszoruljanak. Ilyen esetben az adott
csőágban lévő vákuum egyszerűen ”kiszökött”, azaz levegőt szívott be a hálózat.
2. ábra: Egy korai Liernur vákuumos szennyvízelvezető rendszer építése az 1860-as
években
A következő fejlesztések a rendszer folyamatos működtetésére irányultak, viszonylag
kevés sikerrel. A folyamatos vákuumellátás miatt a szelepdugattyú és a szelepülék között
meglehetősen nagy záró erő alakult ki, amelyet csak viszonylag komoly méretű úszónak
nagyobb volumenű folyadékban kialakuló felhajtóerejével lehetett legyőzni. Az így
működő rendszerbe gyakorlatilag nem került levegő, a szelepen keresztül beszívott
folyadék megtöltötte a vákuumos gyűjtőcsövet, és csak lassan érkezett be a gépházba. Az
így kialakult áramlási képet ”teljes vízdugósodásnak” nevezték el (waterlogging), és azóta
már tudnivaló, hogy ezt a jelenséget minden vákuumrendszerben kerülni kell. (A teljes
vízdugósodásról „a rendszer hidromechanikája” című fejezetben írok bővebben.) A fenti
főbb hiányosságok miatt a Gandillon féle megoldás nem terjedt el.
15