INTERJÚember, aki versben se jó, monológban se,de ô valamiért mégis azt mondta, hogy„gyere".– Fôszerepeket játszottál Kaposváron, rendeztélis… aztán egyszer csak eljöttél.– Akkor kezdôdött, amikor felújítottáka színházat. Nagyobb lett, több lett, nemlett szép a színe... A Pinceszínházban színpadmesterkéntén vakartam le, én festettemát a falakat, én festettem a díszleteket,és a színház mûködött. Aztán egyszer csakjött néhány új ember, és hiányolni kezdtéka zuhanyozót, az öltözôt… Lett fürdôszoba,lett öltözô, lett minden, csak lassannem lett színház. Akkor éreztem, hogy elkell mennem. És Kaposváron ugyanez történt.Az átépítéskor mintha a színház szellemétis bemaszatolták volna egy kicsit.Már nem éreztem azt, ami addig ott tartott.És új emberek jöttek, akik anélkül,hogy ismertek volna bennünket, elkezdtékgyûlölni azt, amit csináltunk. A premierekrôlaz ötödik perc után kimentek. Csináltunkegy pamfletet <strong>Koltai</strong> Robival; a féltársulat röhögött, ôk meg nézték azokat,akik röhögnek. Jéghideg lett a légkör,ócska lett az egész. Jöttek a nagy összeveszések,robbanások, verekedések, de ahelyzet csak nem akart megjavulni. <strong>Koltai</strong>Robi is, Jordán is eljött… Én maradtammég néhány évig, de egyre inkább éreztem,hogy nem megy. Hogy nem tudok bejárniegy olyan helyre, ahol indokolatlanul gyûlölnek.– Amikor eljöttél, egyértelmû volt, hogy aKatonába szerzôdj?– Sehová sem akartam szerzôdni. Tudtam,hogy Pest környékére akarok jönni,de abban is biztos voltam, hogy színházhoznem megyek. Egy önálló kis helyetakartam létrehozni, ami színházféle, denem feltétlenül színház. Közben SzékelyGábor, aki akkor kapta meg az Új Színházat,megtudta, hogy eljövök Kaposvárról,és szerzôdést kínált. Székelynek nem tetszettA mizantróp, amiben játszottam, és aHárom nôvér-film sem, amit rendeztem –nem értettem, miért akar szerzôdtetni.Aztán elment egy hónapra Finnországba,és az ajánlat valahogy feledésbe merült –legalábbis én így gondoltam –, viszontközben Ascher is felhívott azzal, hogy itt ahelyem, a Katona József Színházban.Zsámbéki is elmondta ugyanezt. Két-háromtelefon után úgy döntöttem, hogy leszerzôdöm.– Addig is, azóta is Ascherrel dolgoztál alegtöbbet.– És talán vele szeretek a legjobban dolgozni.Kaposváron akár éjjel kettôkor is lementünka színpadra, és nekiálltunk próbálni.Soha nem merült fel az a kérdés,hogy „miért pont most?". Hazafelé aztánmég álltunk másfél órán keresztül az utcán,és beszélgettünk. Ma is úgy érzem,hogy jól hatunk egymásra közben, egynyelvet beszélünk, kiegészítjük egymást.Amikor például az Ôszi álomban észrevettema túlságosan naturális megközelítés –díszletre vonatkozó – veszélyes irányait,úgy éreztem, muszáj beavatkoznom, el iskezdtem gyötörni Aschert.– Hagyta?– Az eredményen látszik, hogy igen. Hanem piszkálom ôt, akkor lehet, hogybarna márványdíszletben játsszuk a darabot,tele kis gyertyákkal és koszorúkkal.Engem sohasem csak a szerep érdekel, hanemmindig az egész, és vele errôl mindigtudok beszélni.– Te magad is terveztél díszletet.– Ilyen volt a boglári Übü, de mindjárt azelsô munkám is, a Mario és a varázsló.Megfestettem-megrajzoltam, makettet csináltam– talán ez volt a legszebb díszletem.Azért is terveztem díszletet, mert aztgondolom, nem elég csak színésznek lenni– mindenhez érteni kell a színházban... Azkevés, hogy bemegyek a színpadra – tudniakarom, hogy mibôl van a színpad, hogyanlesznek a fények, a hangok, mit csinál a díszítô,a zsinóros, a kellékes… A fôiskolán isazt szeretném, hogy a tanítványaim mindentmegismerjenek, mindenhez értsenek.– Vannak is ilyen óráik?– Elsôben még nincsenek, de lesznek.Behívok majd egy díszlettervezôt; adokneki egy egyfelvonásos darabot azzal, hogykét hét alatt tervezzen hozzá díszletet, deaz összes vonalat, az elsôtôl az utolsóig otthúzza, az osztály elôtt. És mindent magyarázzonel közben. Aztán hívok zeneszerzôt,jelmeztervezôt, világítástervezôt...– Más újításokat is bevezettél?– Nagyon sokat. Nem azért, minthaújító volnék, hanem mert több végzôs osztállyaldolgoztam már, és vannak tapasztalataim.Nemcsak egymást nem ismerték;az osztályfônökükkel sem volt igazi kapcsolatuk.Ô pedig azt gondolta, hogy vásottfiúk. Persze, elvásta ôket az iskola. Aztgondolom, hogy a mi elsôs osztályunkbanolyan tanárok tanítanak, akikért érdemesbemenni: Ladányi Andrea, Gyöngyösi Tamásés Lakatos János a mozgás-, MéhesLászló Kocsis Gergôvel a zenésmesterség-,Gálffi László Ságodi Gabriellával és IllésGyörgyivel a beszéd-, Bagó Gizi pedig azénekóráikat tartja. Zenére Sáry Laci és KissErzsi tanítja ôket, miközben a szomszédterembôl gyakran ijesztô skálázás hallatszik…Horvai pedagógiája szerint az elsô félévaz ismerkedés, az önfeltárás, a közösségépítésideje. Ezt én is így gondolom, sôt, azelsô évben még semmiféle „szakmai" feladatotnem adok. Játékokat játszunk, ésközben észre sem veszik, hogy a színészetalapjait tanulják. Például egyórás túrákatcsináltunk a tizenöt méteres tornateremben.Folyamatosan kell menniük, és pontosanegy óra alatt kell a túloldalra érniük.Az elsô alkalommal csak az idôre és a távolságrakellett figyelniük – osszák be, számoljáka másodperceket… Aztán ugyaneztzenére. Késôbb egyre bonyolultabbak a feladatok.Például a terem két végébôl indulnak,és mindenkinek van egy párja. Akijön, mond egy verset annak, aki vár. És akivár, felel egy verssel. Nem szavalnak, csakmondják egymásnak a verseket – egyszerûen,értelmesen és fôleg személyesen. EzXXXVI. évfolyam 4. szám2003. ÁPRILIS ■ 2 7
INTERJÚlátszólag nem színház, nem színészet, deitt már van dinamika, távolság, egymásrafigyelés, tempó, koncentráció… Megkéremôket, hogy írják le a tapasztalataikat. Miközbenmegpróbálják megfogalmazni azakkori érzéseiket, megfogalmazódik a lényeg.Ezeknek a feladatoknak sok készségegyüttes kibontása a célja; és az énfeltárásközben nagyon erôsen összekovácsolódika közösség. Természetesen sokféle feladatvan, de egyelôre minden az alapozást szolgálja.A kreativitás és az önkifejezés finomítását.A rosta mint „mumus" beárnyékolta azelsô félévüket. Néhányan halálos rettegésbentöltötték kevés szabad idejüket. Csodávalhatáros a teherbírásuk, reggeltôl estigintenzíven dolgoznak. Ahogy elnézem eztaz osztályt, egyre inkább úgy érzem, hogy arosta inkább jelentené az én alkalmatlanságomat,mint a növendékek tehetségtelenségét.Én huszonkét tehetséges embertismertem meg. A tanárok közül néhányanúgy gondolják, hogy sok a huszonkét ember.Nem sok. Ennyit vettünk fel, ennyinekkell végeznie. Társulatként gondolkodombennük. Úgy érzem, muszáj tovább terveznem,mint a rendelkezésünkre álló négytanév – hogy együtt maradhassanak, haakarnak. Úgy tervezem, hogy a fôiskolanégy éve alatt írunk egy négyfelvonásos darabot.Az elsô év végén bemutatjuk az elsôfelvonást, másodikban az elsôt-másodikat,harmadikban az elsôt-másodikat-harmadikat,diplomaosztáskor pedig minda négyet. Ebben a darabban minden bennelesz, amit egy színésznek tudnia kell.A tananyag. Lehet, hogy ez a darab tartjamajd ôket össze a fôiskola után. Addigramegpróbálok szerezni valami helyet, aholjátszhatnak. Jó a kapcsolatunk. Mindentmeg is engednek maguknak a jelenlétemben– nem baj, pont erre akartam ôketbiztatni, hogy olyanok legyenek, amilyenek–, mire megyek velük, ha nekem isviselkednek?– Jordán Tamás egyelôre nem foglalkozikvelük?– De, bejár, együtt készítettük fel azosztályt a félévi vizsgára. Amíg nem gyûlnekössze a bajok a feje fölött a Nemzetiben,biztos, hogy ugyanilyen lelkesenfogja csinálni, mint most. Nagyon fontoslenne, hogy jöjjön. Nagy ez az osztály, ésJordánnal – azt hiszem – kiegészítjükegymást.– Amikor te rendezel majd, az évad végén,gondolom, még nehezebb lesz a helyzet.– Ugyanúgy be fogok járni. Ha egyszerelvállaltam, és a voksomat adtam huszonkétemberre, muszáj. Nagyobb baj az, hogyMáté Gábor éppen abban az idôszakbanfog felvételiztetni. Tavaly én felvételiztettemaz ô próbái alatt – az is egy idôzítettbomba volt, de akkor megúsztuk robbanásnélkül.– Te rendezed ôt, ô rendszeresen rendez téged…Ennyire egyféleképpen gondolkodtok?– Persze. A színházban mindenképpen.Nagyon sok hasonló tapasztalatunk van,de abban, ahogy ezeket kezeljük, egyáltalánnem hasonlítunk. Ô kiábrándultabb,pesszimista, közben élethabzsoló, és sokkalcinikusabb nálam. Én inkább érzelmesvagyok, hisztérikus és sokszor vesztes.Egyszer lejött megnézni egy boglári elôadást,amit én rendeztem. Éppen ott tartottamegy nôkapcsolatomban, hogy márnagyon le akartam zárni. Úgy éreztem,meg kell szabadulnom, úgyhogy elhatároztam:megszököm az elôadás végén. A fejemretettem egy kendôt, és belekaroltamMáté Gáborba. Ô cinikus, vidor partneremvolt ebben; együtt szöktünk ki, és a nôazóta se talált meg. Ez mindkettônk szerintjó dolog volt, de ô azt gondolja, hogyaz élet ilyen, és ilyennek kell elfogadni. Énviszont nem akarom ilyennek elfogadni,még akkor sem, ha az elôbb említett disznóságotelkövettem.– A Távoli vidék Friedrichjébe – gondolom– jócskán került mindkettôtök tapasztalataiból.2 8 ■ 2003. ÁPRILISXXXVI. évfolyam 4. szám