You also want an ePaper? Increase the reach of your titles
YUMPU automatically turns print PDFs into web optimized ePapers that Google loves.
V I L Á G S Z Í N H Á Z<br />
O P E R A<br />
P<br />
Lars von Trier<br />
Fekete színház<br />
■<br />
ILYEN LETT VOLNA AZ ÉN WAGNEREM ■<br />
atrice Chéreau 1976-os alkotása után ez lett volna Wolfgang Wagnernak, az Ünnepi Játékok vezetôjének talán legnagyobb rendezôi húzása:<br />
a tervek szerint Lars von Trier, a dán Dogma-filmes rendezte volna 2006-ban a bayreuthi „Zöld Dombon” Wagner Nibelung-tetralógiáját.<br />
A mûvész, akitôl saját bevallása szerint is távol áll az opera, több mint két éven át foglalkozott intenzíven a tetralógiával – hogy<br />
aztán 2004 júniusa elején meglepô módon visszautasítsa a felkérést. Ezek után a drámaíró Tankred Dorstnak jutott a megbízatás. Von Trier<br />
most egy „lemondónyilatkozatban” fejti ki, miért lett volna az ô Ringje „maga a pokol”, mégpedig nem csak Bayreuth szempontjából, és miért<br />
van az, hogy elképzelésével a világ sajnálatos módon immár soha nem ismerkedhet meg. A rövidített változatot a Bayreuthi Ünnepi Játékok<br />
szíves jóváhagyásával tesszük közzé. (Tagesspiegel)<br />
A 2006-os bayreuthi Ring lemondónyilatkozata<br />
Elôször is az operarendezéshez kötôdô<br />
elôfeltételeimet ismertetném: nincsenek<br />
ilyenek – eltekintve talán a médium mint<br />
olyan iránti ösztönös vonzalmamtól, illetve<br />
húzódozásomtól. Wagnert azonban<br />
mindig is szerettem – mindenekelôtt a zenéjét,<br />
valamint az életén és életmûvén végigvonuló<br />
monumentalitást. De talán<br />
pont a fenntartásaim miatt láttam át világosan,<br />
hogy éppen a Ring kapcsán lenne<br />
mit nyújtanom. Megvolt hozzá a szándék<br />
és a szeretet, és úgy éreztem, még hiányos<br />
operai mûveltségembôl is erényt tudnék<br />
kovácsolni.<br />
Számomra az opera egészen sajátos jelenség<br />
– ebben a nézetben valószínûleg<br />
osztozom a legtöbb, a szóban forgó mûfaj<br />
terén képzetlen emberrel. Szerintem kvantumugrással<br />
ér fel, ha a világot, amelyben<br />
egy adott törté<strong>net</strong> lejátszódik, kizárólag<br />
éneklô személyekkel akarjuk benépesíteni,<br />
méghozzá anélkül, hogy erre különösebb<br />
magyarázatot adnánk. Wagnert illetôen<br />
mindjárt a kezdet kezdetén csak egyetlen<br />
lehetôséget láttam: élményem csakis érzelmi<br />
alapú lehet. De miként lehet a közönséggel<br />
érzelmi alapú kontaktust teremteni,<br />
pontosabban hogyan akadályozhatjuk<br />
meg, hogy ez a kontaktus ne jöjjön létre?<br />
A közönség akkor támaszkodhat a valóságban<br />
gyökerezô érzelmi regiszterére, ha sikerül<br />
érzékeltetnünk, hogy az elôadás is<br />
egyfajta valóság – stilizált, költôi valóság,<br />
amelyben az emberi hangoknak dallamuk<br />
van, és a csend hangzóvá válik.<br />
Siegfried és Wotan, Fafner és Brünnhilde<br />
és mind a többiek valóságosak, és valódi<br />
világban élnek. Elsôsorban se nem jelképek,<br />
se nem illusztrációk; nem díszítmények,<br />
és nem is absztrakciók. Mindnyájuknak<br />
lelkük van, amelybôl konfliktusok<br />
fakadnak, ezek a konfliktusok pedig a közönség<br />
részérôl érzelmeket és empátiaélményeket<br />
váltanak ki. Fölöttébb hatásos<br />
lehet, ha Wagner olyannyira emberi istenségeit<br />
az angol ipari forradalom vagy a hitleri<br />
Harmadik Birodalom korában ugráltatjuk<br />
– ám mindettôl nem lesz jobb a darab.<br />
Nincs szükségünk párhuzamokra –<br />
sôt, azok éppenséggel zavaróak. Bízzuk a<br />
párhuzamokat és az értelmezéseket a közönségre!<br />
Ha azt akarjuk, hogy Fafner láttán a<br />
publikum lúdbôrözni kezdjen, akkor a<br />
rendezô kutya kötelessége, hogy minden<br />
tudását a lúdbôr kiváltása érdekében<br />
mozgósítsa. Ha Siegfried hôs volt, akkor<br />
hôsként kell ábrázolni, hasson bármilyen<br />
korszerûtlennek, hálátlannak és politikailag<br />
inkorrektnek. Ha Wagnert akarunk,<br />
akkor merjük akarni ôt, és ebbôl ne engedjünk.<br />
Minden egyéb gyávaság lenne.<br />
Ha Wagner a népvándorlás korából merítette<br />
ihletét, akkor a rendezônek e dogma<br />
jegyében kell munkához látnia. Ha Wagner<br />
mint mûvész olyan emberképbôl indul<br />
ki, amelyet ma már csak nehezen tudunk<br />
elfogadni, akkor az elôadásnak az ô<br />
nézeteihez kell alkalmazkodnia – ha<br />
Wagner Ringjét a modern humanizmus<br />
szûk páncéljába préselnénk, az éppoly hamis<br />
és félrevezetô lenne, mintha „dagonyáznánk”<br />
egy klasszikusban, miközben<br />
nevetségessé tesszük. Wagner a mítoszokból<br />
mítoszt gyúrt, és akit ez megijeszt, az<br />
ne is nyúljon hozzá.<br />
De miként tehetjük valóságossá a vizuális<br />
ábrázolást? Wagner 1876-ban maga rendezte<br />
meg a Ring elsô elôadását, de munkájával<br />
csöppet sem volt elégedett. Bosszantotta<br />
az énekesek modoros gesztikulálása,<br />
és úgy érezte: hiába olyan nagyszabású a<br />
páncélingbe öltöztetett repülô walkürök elgondolása,<br />
ha színpadi ábrázolásuk kiábrándítóan<br />
vértelen. A „megvalósítással”<br />
gyûlt meg a baja – saját mitológiai világának<br />
illúziójával. Idézzük csak fel magunkban<br />
Siegfried és Fafner küzdelmével kapcsolatos<br />
rendezôi megjegyzéseit: ezekben<br />
részletesen leírja, mekkora legyen például a<br />
szócsô, amelynek segítségével az énekes a<br />
hatalmas állat hangját megjeleníti.<br />
Wagner „Gesamtkunstwerkjéhez” latba<br />
kell vetni minden mûvészi effektust és stíluseszközt.<br />
Ô találta fel a „misztikus szakadékot”,<br />
az elrejtett zenekari árkot (azt<br />
akarta, hogy a zene mintegy magától létezzen<br />
a térben). Amit ezzel el akart érni, nagyon<br />
hasonlít ahhoz, amit ma filmnek hívunk.<br />
Talán filmet szeretett volna létrehozni?<br />
Meglehet. Számomra azonban a<br />
Ring mint film elvesztené vitalitását, és<br />
hûtlen lenne az opera fogalmához, amelyet<br />
az én szememben az illúzión túl az<br />
elôadás határoz meg. Ahogyan nem való<br />
filmre egy kötéltáncos-produkció vagy egy<br />
bûvészmutatvány sem, ugyanígy állunk az<br />
operával is. A jelenlét itt döntôen fontos<br />
elem. Az operát „live” kell elôadni, a pillanat<br />
páratlan minôségével teljesen; csak jelen<br />
lévô, eleven emberek mutathatják be<br />
jelen lévô, eleven embereknek.<br />
Az illúzió alapvetô sajátossága, hogy<br />
csak a nézô tudatában létezik, és a kérdés<br />
csak az, hogyan kelthetjük fel. Nos – kizárólag<br />
utalásszerûen. Olyan dolgokat kell<br />
megmutatnunk, amelyek a nézôt arra indítják,<br />
hogy „lássa” a meg nem mutatott<br />
illúziót. Ha A B-n keresztül vezet C-hez,<br />
akkor A-t és C-t kell megmutatnunk, a B-t<br />
pedig rá kell bíznunk a nézôre. Ez a mûvészi<br />
varázslat sikerének receptje. Látjuk a kiindulási<br />
helyzetet és az eredményt, ám az<br />
átváltozást magát nem láthatjuk.<br />
Mindaz tehát, ami a Ringben igazán érdekes,<br />
nem jelenhet meg a maga valóságában!<br />
A vizuális mitológia maga a színtiszta<br />
B! Ebbôl azt szûrtem le, hogy a tökéletes<br />
elôadásnak teljes sötétségben kellene játszódnia.<br />
Ha nem mutatjuk meg sem a szereplôket,<br />
sem a díszletet, sem a cselekvéseket,<br />
akkor a publikum rákényszerül, hogy<br />
minderrôl maga alkosson képet. Persze a<br />
teljes sötétség, ha rendezôi szemszögbôl<br />
következetes is, könnyen válhat szegényessé<br />
és frusztrálóvá.<br />
Konklúzióm: a „fekete színház”. Avagy:<br />
a „feldúsított sötétség” színháza. A modern<br />
opera-elôadások a maximális képi kifeje-<br />
1 0 ■ <strong>2005.</strong> NOVEMBER XXXVIII. évfolyam 11. szám
Change language