2005. november - Színház.net

méhez. Boldogan ül vissza kicsi kádjába. Nagy, fehér lepedôvel
takarják be, melynek közepén, egy lyukon, épp csak a fejét bírja
kidugni. Ezzel a képpel ér véget a darab.
Virtuóz többnyelvûség jellemzi az elôadást (csak magyarul nem
beszélnek). A háromnemzetiségû szereplôgárda monty-pythonos
– magyarul talán a nagy sikerû Stílusgyakorlatra emlékeztetô
–, kikiáltós derûvel fogalmazott, harsány játékot produkál. A „magyart”
a nyelvtudás hiánya megóvja attól, hogy az ôt a történelem
játékszereként ûzô-sodró eseményeknek igazán részese legyen.
Švejki vagy még inkább candide-i derûvel várja, akár ötvennégy
évig is, hogy újra láthassa szerelmét. Van-e szebb metaforája az
emberségnek, amit még a háború sem tud maga alá gyûrni?
mellékes ügy
(Nebensache)
Mi fontos és mi mellékes az életben? Nehéz kérdés egy felnôtt
számára is. Jakob Mendel és Gitte Kath dán írók szövegét Volker
Quandt átiratában játssza a Junges Ensemble Stuttgart (JES)
mûvésze, Peter Rinderknecht. Elsô pillantásra ellenszenves,
ijesztôen koszlott alaknak tûnik, amint kikászálódik a falnál felhalmozott
zacskók, dobozok közül. Ô az a hajléktalan, akinek
nek, akik egyre több dologra vágynak, s hogy minden kérés teljesüljön,
a paraszt bankkölcsönt vesz fel. A törlesztések miatt éjjelnappal
dolgozik, felesége elhagyja, gyerekeivel együtt a városba
költözik. Hôsünk inni kezd, s egy éjjel leég a háza. Parasztgazdából
nincstelen hajléktalanná válik. Itt ér össze a mese és a színpadi
valóság. Elgondolkodhatunk azon, mit tekintünk szerencsének,
és mi jöhet még a szerencse után.
A gyereknézôk ez után a játék után embereknek és nem csodabogárnak
láthatják azt, akire eddig idegen, megvetett, társadalmon
kívüli lényként tekintettek.
az öreg erdô titka
(Das geheimnis des alten Waldes)
Christoph Werner vezetésével 1995-ben egyéni stílusjegyeket
hordozó bábszínház alakult Halléban. Képzômûvészeti alkotásként
is összetéveszthetetlenek Atif Hussein szomorú szemû, realistán
kidolgozott, mégis vakmerôen szürreális figurái. A színház
eredetiségét mégis leginkább az adja, ahogyan elôadásról
elôadásra újrafogalmazódik a báb és mozgatójának kapcsolata.
Az éneklô, beszélô, átélô elôadók és a szenvtelenül, csak a báb érzékletes
mozgatására figyelô három színész fizikailag különvá-
Ralf Wenzel felvétele
V I L Á G S Z Í N H Á Z
F E S Z T I V Á L
Az öreg erdô titka (Hallei Bábszínház)
látványától szeretnénk megóvni gyermekeinket. Most a színházban
együtt nézhetjük, hogyan öltözködik némán, szedi rendbe
magát, rakja holmijait zacskókba és targoncára.
Zsebtükröt vesz elô, egy gyereket kér meg, tartsa neki, amíg
megborotválkozik. A gyerek nevét tudakolja. Róla nevezi el mesehôsét.
Az elsô színhely egy parasztház. Ott élt hôsünk háziállataival.
A gyerekek sorolják nevüket, és utánozzák az állatok hangját.
A zacskókból elôkerül minden állatfigura, s lassan benépesül
a képzeletbeli-valóságos parasztudvar. A paraszt házasodni készül.
A gyerekek ötleteket adnak, hol lehet lányokkal ismerkedni.
Az új feleség lovagolni szeretne, lovat kell venni, gyerekek születlasztott,
de nagy koncentráltságot igénylô együttmûködése jellemzi
a japán asztali bábszínház, a bunraku mûvészeit. Ennek a
szétválasztásnak és együttmûködésnek a rendszerét láthatjuk a
Dino Buzatti regényébôl Peter H. Gogolin által színpadra írt mesében,
Az öreg erdô titkában.
Az elôadás impresszionisztikus hangulata sokkal inkább az érzékekre,
mintsem a rációra épít. Gyönyörû a színpadtér. Fekete
lakk a színpadi falak borítása, görbületekkel, zegzugokkal, régi
szekrényekkel, asztallal, székekkel, utazókosarakkal, egy viharvert
ôsrégi világvevô rádióval, avarral borított padlóval s a plafonról
lógatott apró bábbútorokkal. A színpad közepén egymás
XXXVIII. évfolyam 11. szám
2005. NOVEMBER ■ 3 5