You also want an ePaper? Increase the reach of your titles
YUMPU automatically turns print PDFs into web optimized ePapers that Google loves.
KRITIKAI TÜKÖR<br />
öröksége, de zenéje már tisztán könnyûzene,<br />
és szövegkönyvei is frivolak, pezsgôként<br />
illanóak. Hanslick szemére is veti, ha<br />
a komolyabb területre merészkedik. A kritikus<br />
éppen A denevér kapcsán ítélkezik<br />
kissé szûkkeblûen, ekkor mintha megálljt<br />
akarna parancsolni Straussnak, cokit<br />
mondani, ha a mélyebb zenei ábrázolás fényes<br />
termei után ácsingózna: „Ahol a tréfa<br />
és jó kedély áthatja az egész anyagot, és fellobbantja<br />
a tánc ritmusát, ott Strauss a<br />
maga legjobb, legeredetibb oldalát mutatja.<br />
Ám a szentimentális vagy tragikus pillanatokban<br />
pulzusa kihagy, és könnyen<br />
kényszeredetté, érdektelenné, banálissá<br />
válik. A szövegkönyv néhány eredeti és érdekes<br />
szituációval szolgál, a zene találó,<br />
mindaddig, míg nem hatja át a szentimentalizmus<br />
vagy a teljesen tragikus érzület,<br />
ilyen például a második felvonás fináléja.”<br />
(Érdekes, hogy sokkal késôbb a még doktrinerebb<br />
Adorno beszélt maró epével a bécsi–magyar<br />
operett „elviselhetetlen tragikus<br />
második fináléiról”.)<br />
Hanslick jó érzékkel szólal meg, ám valami<br />
elkerüli a figyelmét: nevezetesen a forma,<br />
azaz az operett mûfaji követelményei<br />
(melyek részben azonosak az operáéival).<br />
A nézôi érdeklôdés fenntartásához szükséges<br />
az effajta „tragikus elborulás”, a feszültséget<br />
fenn kell tartani, hogy aztán annál<br />
biztosabban fel lehessen oldani a végsô<br />
finálé összeborulásában, <strong>net</strong>án házasulási<br />
nagyrohamaiban, melyek ugyancsak a mûfaj<br />
sajátjai. De Hanslick – jogosulatlan, ám<br />
éles szemû – szemrehányása mégis szimptomatikus,<br />
felhívja ugyanis a figyelmet arra,<br />
hogy A denevér több pusztán remekül<br />
megcsinált zenei görögtûznél; a benne lévô<br />
szociális elem és filozófia van oly súlyú<br />
(még ha ez bizonyos fokig lepke is), hogy<br />
nagyobb dimenziókban is élvezhetôvé, érzékelhetôvé<br />
tegye a darabot.<br />
Mindjárt a szövegben. „Glücklich ist, wer<br />
vergisst, was doch nicht zu ändern ist!”, szól a<br />
buta tenor, Alfréd dala az elsô felvonásban,<br />
hogy hamarosan bekapcsolódjon Rosalinda,<br />
az éppen kikapósnak készülô feleség,<br />
valamint az Eisenstein letartóztatására<br />
érkezett börtönigazgató is. Azért ez<br />
mégis megkapó és meglepô! Mert hát miféle<br />
világ az, amelyben a fôfoglár együtt<br />
pezsgôzik a leendô börtöntöltelékkel,<br />
vagyis a férj helyébe akaratlanul beugró<br />
szeretôvel!? Nem más ez, mint Bécs „kedélyes<br />
apokalipszise”, ahogy a nagy regényíró,<br />
Hermann Broch jellemezte késôbb a<br />
helyzetet. Tudjuk, hogy a „Boldog az, ki feledni<br />
tudja, mi többé meg nem változtatható”<br />
aforizma hitvallása eredetileg Schopenhauer<br />
közvetítésével került be a német<br />
nyelvû kultúrába, a nagy weimari pesszimista<br />
pedig az egykor igen híres Baltasar<br />
Graciántól, a XVII. századi spanyol-zsidójezsuita<br />
bon mot-gyárostól vette át. (Hogy<br />
Szkárossy Zsuzsa felvételei<br />
Dézsy Szabó Gábor (Frosch)<br />
ez milyen lényeges életvezetô mondat volt Bécsben, ahhoz elég megemlíteni, hogy még<br />
Heimito von Doderer A Strudlhof-lépcsô címû, 1951-ben kiadott regényében is alapvetô<br />
szerepet játszik.) Egyszóval: egy mestermondás operettközegben, kitéve használói szûkebb<br />
szellemi horizontjának, és ekként amolyan epikureus-cinikus életfilozófiává átformálva-eltorzítva,<br />
bizonyos fokig. Mert a feledés képességének nemes bölcsessége itt és<br />
most a bor és a pezsgô dicséretévé alakul, és immár nem több a másnaposság dicshimnuszánál;<br />
ha berúgtál, és a katzenjammer bûntudattal marja lelkedet, gondolj a mondásra:<br />
most már mindegy, nem tehetsz semmit. Legfeljebb még egy pohárral ráiszol. A sztoikus<br />
életvállalás most pusztán a megfelelôen elhelyezett hideg vizes borogatás kérdése, és az<br />
élet nagyobb tragédiái is elkerülhetôk így. Vagyis dehogy. Mert nincsenek immár tragédiák,<br />
csak félrecsúszások – félrelépések! – akadnak. De a mondás ereje túl súlyos ahhoz,<br />
hogy ignorálható legyen, és a helyzetet jellemzi, hogy a darabban azért mégis egy jeles filozófus<br />
gondolatát használják még, nem a bulvárlapok horoszkópos hasábjait. És persze<br />
Strauss csodálatosan áradó dallama gondoskodik arról, hogy a szöveg elnyerje a transzcendens<br />
vonásait, a „Glücklich ist…” refrén a darab egyik legfinomabb kézzel, legteljesebb<br />
ihlettel megírt részlete. Akár a második felvonás Hanslicktól kárhoztatott zárlata. A „Brü-<br />
XXXVIII. évfolyam 11. szám<br />
<strong>2005.</strong> NOVEMBER ■ 5 1
Change language