Create successful ePaper yourself
Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.
KRITIKAI TÜKÖR<br />
Koncz Zsuzsa felvétele<br />
Néha népi síppal madárfüttyöt hallatnak. A lassú, fokozatos tempóban épülô és erôsödô<br />
hangkompozíció megmagyarázhatatlan módon, néhány perc alatt régmúltból elôcsalt,<br />
homályos gyermekkori emlékképek misztikus hangulatát idézi fel. Ezt erôsíti a két férfi<br />
infantilis viselkedése. A gyermeki képzeletben misztikus, de kerek, logikus és egységes a<br />
világ, ennek megfelelôen a két férfi követhetô mozdulatokkal, kiszámíthatóan megszólaltatott<br />
hangokkal idézi meg a gyermekkort. A világ egysége akkor bomlik meg, amikor<br />
Nagy a faütôivel elôször csap „üresben” a levegôbe, és mozdulatát a Tarasov elôidézte<br />
hangeffektus kíséri. A felnôttkor kezdetén a gyermek és környezetének holisztikus egysége<br />
felbomlik. Nagy mozgása és a hangelôidézô mozdulatsorok külön tényezôkké válnak.<br />
Tarasov helyet foglal a speciális eszközökkel kiegészített dobfelszerelés ülésén, és<br />
folytatja a hangzások szolgáltatását, Nagy pedig már nem zenél, hanem hangelôidézés<br />
nélkül táncol. Tánca groteszk, abszurd pantomim, mintha a világ egységének megbomlását<br />
regisztrálná, és a felnôttkor harcait, a háborút, a céltalan és értelmetlen kínlódást<br />
fogalmazná meg.<br />
A színpad közepén álló átvilágítható táblán befejezetlen naiv festmény látható: elmaszatolt<br />
hullámvonalakon vízi jármû, papírhajóra emlékeztetô lélekvesztô hánykolódik.<br />
Nagy folytatja a festést, borzolja a hullámokat, majd újabb hajót rajzol. Mozdulatait tengermorajlás<br />
kíséri. A tenger is holisztikus egység, a gyermekkor kerek világát jelképezi,<br />
utal az élet eredetére, és hajóval a felszínén kifejezi az elvágyódást is. A felnôtt már nem<br />
elégszik meg az intuíció révén feldolgozott üze<strong>net</strong>tel, részletezô, teoretikus módszerekkel<br />
meg akarja ismerni a világban mûködô folyamatokat: Nagy a hajók alá halat fest,<br />
igyekszik tudást szerezni a felszín alatti mélységekrôl.<br />
A Nagy József megjelenítette figura folyton változik. Fehér harisnya kerül a fejére, arcvonásai<br />
ettôl elmosódnak, ô maga kiszolgáltatottabbá, gyengébbé válik, de a küzdelmet<br />
nem adja fel. Ez a kezdôdô öregedés egyik fázisa. Késôbb harisnyás fejére felhelyezett fehér<br />
halotti maszkban jelenik meg, mozgása ekkor energikusabb lesz, dörömböl, vagdalkozik,<br />
mintha bezártságból akarna kitörni. Tiltakozik az elmúlás ellen. Ütômozdulatai a<br />
dobkísérettel tökéletes szinkronban vannak, az életharc begyakorolt praxisként mûködik,<br />
mindennapi rutinná vált. A küzdelem<br />
egyik röpke szü<strong>net</strong>ében óvatosan a dobok<br />
felé oldalaz, és megütögeti az egyik cintányért.<br />
A mozdulat és a felcsendülô hang<br />
újra olyan egységet alkot, mint a gyermekkori.<br />
Nosztalgikus visszavágyódás ez, és a<br />
második gyermekkor kezdete egyben. Néhány<br />
percre a piros orrot is felveszi. De a<br />
múlt visszahozhatatlan, a tudásra szert<br />
tett ember nem tudja megragadni többé a<br />
világ mágikus egységét, a megismerés darabokra<br />
töri szét az észlelhetô emberi környezetet.<br />
Nagy krétát vesz elô, elôbb a talajra,<br />
majd egy táblára rajzolt zaklatott<br />
krikszkrakszokkal kétségbeesetten próbál<br />
megörökíteni egy emlékképet a múltjából,<br />
vagy az elmúlás közeledtét érezve jelet<br />
igyekszik hagyni a Földön. Próbálkozása<br />
torokszorítóan sikertelen. Néhány zavaros<br />
vonal fölé nagybetûkkel kiírja a szót:<br />
TÁJKÉP. Ennyire tellett: banális, elcsépelt<br />
szóval megnevezi a megnevezhetetlent,<br />
egy szóban és néhány vonalban rögzíti azt,<br />
amit magával visz a halálba, és amit maga<br />
után hagy a továbbélôknek. Mégis mintha<br />
megnyugvással oldódna fel az örökkévalóságban<br />
(eltûnik egy ajtólap mögött, majd<br />
vetített, fekete-fehér negatív képe jelenik<br />
meg az ajtónyílásban), mintha megértené,<br />
hogy nem a kézzel fogható, tárgyiasult hagyomány<br />
garantálja emlékének fennmaradását,<br />
hanem tettei, megjárt útja, egyedi és<br />
megismételhetetlen összteljesítménye,<br />
amellyel hozzájárult a nagy egészhez.<br />
Tarasov világító dobverô seprûkkel adja<br />
a ritmust a haláltusához, Nagy eltûnte<br />
után a táblához megy, és a krétarajzon dobol<br />
tovább, halványítja, lesepri a hátrahagyott<br />
jeleket. Finom fehér krétapor száll<br />
mindenfelé. Nagy újra megjelenik, az elfektetett<br />
tábla közepére áll, Tarasov felhúzott<br />
búgócsigát helyez a lába elé, amely<br />
csöndes morajlással köröz, míg le nem jár.<br />
Útja végén lehuppan a deszkáról, koppanásakor<br />
Tarasov eloltja a dobverôk lámpáját.<br />
Bevégeztetett: ez lenne a halál.<br />
Nagy József térköltészete színpadi mûfaj,<br />
ennek megfelelôen a pillanat mûvészete.<br />
Az Utolsó tájkép ötvenöt perce egy férfi<br />
sorsának elvont ábrázolásában megjeleníti<br />
az emberiség törté<strong>net</strong>ét. Nagy – nyilatkozata<br />
szerint – olyan darabot akart készíteni,<br />
amelyben „egy-két motívummal is<br />
be tudja érni”, és „a lehetô legkevesebb<br />
képpel, mankóval” mindent el tud mondani.<br />
Hihetetlenül jól sikerült neki.<br />
UTOLSÓ TÁJKÉP<br />
(MU Színház)<br />
KOREOGRÁFIA: Nagy József. ZENE: Vladimir<br />
Tarasov. FÉNY: Rémi Nicola. KELLÉK: Michel<br />
Tardif. MASZK: Jacqueline Bosson. VIDEÓ:<br />
Thierry Thibaudeau. SZÖVEG: Myriam Bloede.<br />
ELÔADJA: Nagy József, Vladimir Tarasov.<br />
XXXVIII. évfolyam 11. szám<br />
<strong>2005.</strong> NOVEMBER ■ 6 1
Change language