You also want an ePaper? Increase the reach of your titles
YUMPU automatically turns print PDFs into web optimized ePapers that Google loves.
V I L Á G S Z Í N H Á Z<br />
F E S Z T I V Á L<br />
nincs Walpurgis-éj, de nincs városi nép és<br />
nincs kocsmai jele<strong>net</strong> sem. Hét színész<br />
játssza el a teljes törté<strong>net</strong>et, Fauston,<br />
Mephistón és Margiton kívül négy epizódszereplô<br />
– Márta, Valentin (Margit bátyja),<br />
Wagner (Faust segédje) és egy diák maradt<br />
meg – így a darab teljes egészében egy különös<br />
triász, a tudást kergetô Faust, a neki tudást<br />
és örök életet ígérô Mephisto és az egyszerû,<br />
hétköznapi Margit törté<strong>net</strong>ére redukálódik.<br />
A törté<strong>net</strong> így még inkább arról<br />
szól, hogy Faust ugyan nagy álmokat kerget,<br />
az egész világ mûködését akarja megérteni,<br />
de a legalapvetôbb emberi kapcsolatokon<br />
szinte csak átgázol, és ebbe az egyszerû,<br />
jó és szerelmes Margit belepusztul.<br />
Kifordul a tér. Thalheimer, ahogyan<br />
azt már a Liliomban is tapasztaltuk,<br />
rendkívüli módon bízik a színpadi mû három<br />
alapvetô tényezôjében: 1. a (meghúzott)<br />
drámai szövegben, 2. a színészben, 3.<br />
a megfelelôen elrendezett, minden fölösleges<br />
elemtôl megfosztott térben.<br />
Az elôadás elsô háromnegyed órájában<br />
sajátos kifordított teret látunk. (Színpadkép:<br />
Olaf Altmann.) A színpadon egyetlen<br />
hatalmas, a nézôtér felé domború fekete<br />
henger (kb. hatvan-hetven centiméter széles,<br />
fölfelé a teljes színpadot takaró, magas<br />
panelekbôl összerakva). Ez a nagy feketeség<br />
rendkívül lassan forog, és a Faustot játszó,<br />
intelligens és intenzív Ingo Hülsmannra<br />
irányított fény néha megcsillan<br />
egy-egy illesztéken. Mintha a világmindenséget<br />
látnánk, és elôtte egyetlen, saját<br />
tudásvágyától szenvedô embert. A tér persze<br />
teljesen leszûkül, és ettôl minden csak<br />
még feszültebbé válik.<br />
A szü<strong>net</strong> nélkül játszott, összesen kétórás<br />
elôadás, akárcsak a Liliom, úgy kezdôdik,<br />
hogy kijön a fôszereplô, és nagyon sokáig<br />
áll egy helyben, oldalról látjuk. Azután<br />
szembefordul, de még mindig nem beszél.<br />
Amikor már valóban teljes a csend, Hülsmann<br />
megszólal, és a következô háromnegyed<br />
órában szinte egyhuzamban mondja<br />
a szövegét. Döbbe<strong>net</strong>esen jó elôadó, szélsôségesen<br />
szenvedélyes és okos, néha egészen<br />
komikus, máskor rendkívül intim –<br />
úgy mond verset, ahogy nálunk ma már<br />
nagyon kevesen (legutóbb a kitûnô Rátóti<br />
Zoltán egy sajnos tönkrerendezett Peer<br />
Gyntben a Nemzetiben), teljes lényével átadja<br />
magát a hihetetlenül világos és tiszta<br />
goethei szövegnek. Néha megjelenik, vagyis<br />
inkább betéblábol Wagner, a segédje,<br />
egyszer bejön a diák szerepében egy joviális<br />
öregúr, és fôleg Mephisto, vagyis Sven<br />
Lehmann, a legmeglepôbb ördög, akit valaha<br />
láttam. Alacsony, jóképû, áthatóan<br />
intelligens natúrburs. Egy villámgyors<br />
eszû Sancho Panza. Eszéhez Mephisto<br />
szerepében kicsit meglepô kedvesség és<br />
nem meglepô humor társul – és persze ô is<br />
éppen olyan dinamikus, mint Hülsmann.<br />
A nagy különbség, hogy ô végig kívül maradhat,<br />
Hülsmannt pedig el kell hogy ragadja<br />
a szenvedély. És el is ragadja, ô pedig magával ragad minket. Mámorítóan élô módon<br />
mond verses szöveget, bebizonyítva, hogy nincsen ebben semmi ómódi.<br />
A színpadi látvány akkor változik meg, amikor megjelenik Margit. Egyszer csak kinyílik<br />
a tér, a hatalmas henger hátraforog, és domborúból homorúvá változik. Középen<br />
egyetlen fehér vaságy. Ezenkívül már csak egy tárgy van a színpadon, hátul középen fönt<br />
egy kereszt. Ez a kettô jelzi Margit szobáját.<br />
Regine Zimmermann talán még Lehmann-nál is meglepôbb. Engem a Liliom Julikájára,<br />
Fritzi Haberlandtra emlékeztetett (ô játssza Lulut Thalheimer hamburgi produkciójában,<br />
errôl írtam az elôzô számban). Elsô pillantásra teljesen jelentéktelen, kicsi, vékony, egyáltalán<br />
nem szép nô. Csakhogy egész jelenlétében hihetetlen erô van, és ô is, mint Thalheimer<br />
minden színésze, rendkívül pontos és intenzív. Az ô jele<strong>net</strong>eiben is mindvégig<br />
érezni, hogy a rendezô valamikor zenész volt.<br />
Thalheimer színészei ritkán ülnek le, ezért ha mégis, annak súlyos jelentése van. Amikor<br />
Faust és Margit leül a fehér vaságy két szélére, már tudjuk, hogy szerelmesek. Margit<br />
teherbe esését a színésznô már egyedül játssza el. Egyszerûen nincs szükség magyarázkodásra.<br />
Bebújik a takaró alá, és elmaszatolt rúzzsal, szétkent szemfestéssel jön ki alóla.<br />
A panelek egy kicsit elmozdulnak, ami által a falon függô kereszt függôleges szára kettéválik.<br />
Több díszletváltozás aztán már nincs is az elôadásban.<br />
Kell-e mondanom, hogy Thalheimer, aki a Liliomban is és az általam késôbb látott, de<br />
a Faustnál három évvel korábbi Emilia Galottiban is rendkívül takarékosan bánik a kellékekkel,<br />
itt is ezt teszi? A Faustban ugyanis egy, az elôadás vége felé használt vérpatronon<br />
kívül egyáltalán nincsen kellék.<br />
Nemcsak ritkán ülnek le a színészek, de a helyüket is ritkán változtatják. Annál inkább<br />
a testhelyzetüket. Az jutott eszembe róluk, hogy úgy viselkednek, mint a növények: inkább<br />
helyzet-, mint helyváltoztató mozgást végeznek. Ez is hozzájárul a feszültséghez –<br />
néha már szinte alig várjuk, hogy valaki arrébb lépjen. Ettôl minden lépés súlya megnô.<br />
(Ezt nevezte volna Cserhalmi György annak idején „lefúrt lábú színészetnek”?)<br />
Mindenki civil ruhában van, a lehetô legegyszerûbben öltözve. Póló, pulóver, a két nôn<br />
egyszerû, alig-mintás, seszínû ruha. (Ruhák: Michaela Barth.) Így persze a fekete/fehér<br />
díszlet és a seszínû ruhák között megnô az emberi arcszín és az elôadás vége felé az elmázolt<br />
vörös rúzs, majd a Mephisto által Margitból kipréselt vér jelentôsége. (Átöleli Margitot,<br />
és Margit mellét egyszer csak elönti a vér.)<br />
Rendkívül erôs hatású színház ez. A több mint hatszáz fôs nézôtér zsúfolásig tele. Végig<br />
feszült csönd, és a végén tomboló ováció. Itt jegyzem meg, visszatérô nagy élményem<br />
a berlini nézôtereken, hogy nincs vastaps. Mindenki a saját ritmusában tapsol, és ez a<br />
berlini tapsot élôvé, a magyar színházakban megszokott unalmas, egyhangú vastapsnál<br />
sokkal ôszintébbé teszi. Pedig itt is volt egy NDK valamikor.<br />
GOTTHOLD EPHRAIM LESSING: EMILIA GALOTTI<br />
Rendezte: Michael Thalheimer<br />
<strong>2005.</strong> május 12.<br />
Premier: 2001. szeptember 27.<br />
a hamburgi dramaturg drámája. A cselekmény egyetlen nap törté<strong>net</strong>e, reggeltôl<br />
estig. Kora reggel van. Megtudjuk (a hercegtôl magától, egy monológból, továbbá az<br />
eredeti mûben egy Thalheimer által kihúzott festômûvésszel folytatott dialógból), hogy<br />
Hettore Gonzaga herceg beleszeretett Emilia Galottiba. Közben megérkezik a hercegi palotába<br />
a herceg megunt szeretôje, Orsina grófnô, és miután nem jut be hozzá, levelet hagy<br />
neki, amelyben megüzeni, hogy este meglátogatja ôt a vadászkastélyában. Megjelenik a<br />
herceg bizalmasa, Marinelli, és miután elôször elmondja, hogy Emilia éppen aznap készül<br />
férjhez menni Appiani grófhoz, javaslatot tesz a hercegnek a gróf eltávolítására egy diplomáciai<br />
út ürügyén. A gróf visszautasítja a megbízást. Ekkor Marinelli új tervvel áll elô:<br />
megszervez egy látszólagos rablást az esküvôre utazó pár hintaja ellen, egy másik csapattal<br />
pedig látszólag megmenti, valójában elrabolja Emiliát, akit aztán odavitet a herceg vadászkastélyába.<br />
Közben megismerkedünk Emilia talpig becsületes és nagyon unalmas katonatiszt<br />
apjával, a még szerelemvágyó, de az apa által félig elhagyott anyával (az apa nem<br />
hajlandó bent élni a bûnös városban, kiköltözött vidékre) és a szintén talpig becsületes,<br />
kissé hirtelen haragú gróffal, aki, miközben visszautasítja a diplomáciai megbízatást,<br />
gyorsan párbajra hívja Marinellit. De még mielôtt a párbaj megtörténhetne, lezajlik a cseles<br />
emberrablás. Emilia, akit látszólag a rablók elôl menekítenek, így a hercegi kastélyba<br />
kerül, miközben vôlegényét lelövik. Elôbb anyja, késôbb apja is megérkezik, de addigra<br />
Emilia már a herceg szeretôje lett. Néhány, a darab egész irányához képest nagyon különös<br />
mondatból az is kiderül, hogy egyáltalán nem saját akarata ellenére („Verführung ist<br />
die wahre Gewalt” – „A csábítás az igazi erôszak”, mondja a lány). Közben ideérkezik<br />
Orsina grófnô is, aki a felhevült és az igazságot megértô apának tôrt ad a kezébe, hogy azzal<br />
álljon bosszút. (Ebbôl a tôrbôl az elôadásban pisztoly lesz.) A következô jele<strong>net</strong>ben<br />
2 4 ■ <strong>2005.</strong> NOVEMBER XXXVIII. évfolyam 11. szám
Change language