Create successful ePaper yourself
Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.
V I L Á G S Z Í N H Á Z<br />
F E S Z T I V Á L<br />
olyan, amilyen, és miután az Emilia Galottit majdnem négy évvel ezelôtt mutatták be, módom<br />
volt látni, hogy milyen sok jófajta, értô, az elôadással együtt lélegzô nézô van, aki a<br />
Deutsches Theater mûvészeivel együtt éli át saját, német kultúráját, mert a nézôtér most<br />
is zsúfolásig tele volt. Ezek a színészek ezekben a hétköznapi ruhákban ott a színpadon<br />
azokat a nézôket képviselik, akiknek fontos Goethe és Lessing, akik megveszik a harmincnegyven<br />
eurós jegyeket (a nyakkendôs uraktól és kisestélyis hölgyektôl a hátizsákos fiatalokig).<br />
Ôk azok az adófizetôk, akik számára az állam egyben kulturális szolgáltató is.<br />
A német színházi szakemberek tudják, micsoda érték ez – 2003-ban részt vettem egy tanácskozáson<br />
itt Berlinben, ahol éppen errôl volt szó. Jelenleg arra törekednek, hogy az<br />
UNESCO besorolja a német színházi rendszert az emberiség megôrzésre méltó szellemi<br />
kultúrkincsei közé. Ha engem kérdeznek, hát meg is érdemlik.<br />
EDWARD ALBEE: NEM FÉLÜNK A FARKASTÓL<br />
(Wer hat Angst vor Virginia Woolf?)<br />
Rendezte: Jürgen Gosch<br />
<strong>2005.</strong> május 19.<br />
A Theatertreffenre meghívott elôadás.<br />
2 óra 15 perc, szü<strong>net</strong> nélkül. Premier: 2004. <strong>november</strong> 18.<br />
mégsem poros. Albee negyvenéves darabja, úgy látszik, több, mint napi siker. Be<br />
kell vallanom, hogy eddig nem szerettem. Kétszer láttam: egyszer színházban, Gábor<br />
Miklóssal és Tolnay Klárival, egyszer filmen, Richard Burtonnel és Elizabeth Taylorral; és<br />
kétszer olvastam, egyszer magyarul, Elbert János remek fordításában, egyszer pedig eredetiben.<br />
Négy alkalmam is lett volna rá, hogy megszeressem, nem sikerült. Mindig úgy<br />
éreztem, hogy ez az éjszaka kezdôdô vendégség az egyetemi campuson, a történelemprofesszornál<br />
és a feleségénél, aki a rektor lánya, ahogy ide megérkezik a fiatal biológus az ô<br />
feleségével, akirôl csak annyit tudunk meg, hogy az apja prédikátor volt, és nagyon sok<br />
pénzt hagyott rá (de egyik nôrôl sem tudjuk meg, hogy mivel foglalkozik, ha valamivel<br />
egyáltalán), ez a hisztérikus héjanász, amit az idôsebbik pár, Martha és George elôad, a<br />
tény, hogy fiatal vendégeik nem hagyják ott ôket, hanem belemennek minden kellemetlen<br />
és lelkileg kegyetlen játékba – szóval, hogy ez az egész egyrészt nagyon valószerûtlen,<br />
másrészt poros. Azt persze mindig értékeltem, hogy Albee milyen remek dialógokat ír,<br />
hogy milyen erôs helyzeteket teremt, és hogy részletgazdagsága nem valamiféle cizellálás,<br />
hanem alakjainak mély ismeretérôl vall. Vagyis hogy alakjai, ha nem szeretem is a darabot,<br />
kétségtelenül nem papírfigurák.<br />
Vagy én tévedtem, vagy annyira jó az elôadás, hogy az csap be. Ugyanis Jürgen Gosch<br />
rendezésében, amelyet alább igyekszem majd bemutatni, az derült ki számomra, hogy ebben<br />
a törté<strong>net</strong>ben van valami felemelô: éspedig az, hogy ez a házaspár húsz év után is<br />
ennyire ragaszkodik egymáshoz. Mondhatnám, biztató példát jelentenek: a szerelem, úgy<br />
Ulrich Mattes (George) és Corinna Harfouch (Martha) a Nem félünk a farkastól<br />
elôadásában<br />
Iko Freese felvétele<br />
látszik, nem múlik el, még ha néha nagyon<br />
különös formákat ölt is.<br />
Mert most, ötödször, errôl szólt nekem<br />
Albee darabja.<br />
egy disszidens. Jürgen Gosch 1943-<br />
ban született. 1964-ben Kelet-Berlinben<br />
végzett az állami színiiskolában. 1970-ig<br />
színész volt, akkor mutatkozott be rendezôként,<br />
Potsdamban. Fritz Marquardt<br />
meghívta ôt a Volksbühnére, ahol 1978-<br />
ban megrendezte Büchner Leonce és Lénáját.<br />
Ezt az elôadást betiltották.<br />
Még abban az évben áttelepült Nyugat-<br />
Németországba. Brémában és Kölnben<br />
dolgozott. 1985-ben Oidipusz-rendezése<br />
Bécsben elnyerte a Színházi Biennále Európai<br />
Színházi Díját. Késôbb a hamburgi<br />
Thalia Theaterben, a berlini Schaubühnén<br />
és Bochumban, 1993 és 1999 között pedig<br />
a Deutsches Theaterben rendezett. Azóta<br />
rendszeresen dolgozik a düsseldorfi Schauspielhausban<br />
és a hamburgi Deutsches<br />
Theaterben.<br />
egy hibátlan próba. Mintha egy remekbe<br />
sikerült próbát látnánk. Ezt a hatást<br />
azonban nagyon komoly munkával éri el a<br />
rendezô. Látszólag semmi díszlet – valójában<br />
szellemesen van rendezve a tér. (Színpadkép<br />
és ruhák: Johannes Schütz.) A hatalmas,<br />
üres színpadon hófehér zsinegek jelölnek<br />
ki egy szobát. Középen egy könnyen<br />
mozgatható asztal, négy mûanyag szék. Az<br />
asztalon poharak és sokféle rövidital.<br />
Az elôadás közben végig fent marad a<br />
nézôtéri fény. Csak a három felvonás közötti<br />
két átme<strong>net</strong>ben van sötét – de nincs<br />
szü<strong>net</strong>. Ez elképesztôen erôs koncentrációra<br />
sarkallja a nézôket – nem bújhatnak el a<br />
sötétben, jelen vannak. Azzal, hogy a sötét<br />
jelenti a szü<strong>net</strong>et, valahogy kifordul minden,<br />
és alig várjuk, hogy felgyújtsák a villanyt,<br />
és folytatódjék az elôadás.<br />
Bár Gosch alig húzott a terjedelme ellenére<br />
feszes szövegbôl, az egész elôadás<br />
mégis lezajlik két és negyed óra alatt. Pedig<br />
van itt minden, nagy szü<strong>net</strong>ek, némajátékok<br />
stb. De azért alapvetôen: tempó van és<br />
feszültség. Olyan erôs feszültség, amilyet<br />
csak igazi nagy színészek képesek teremteni.<br />
Mind a négyen remekelnek, de a Marthát<br />
játszó Corinna Harfouch és a Nicket játszó,<br />
hihetetlenül fiatal Alexander Khuon<br />
mégis elsôk az egyenlôk között. Corinna<br />
Harfouch minden színt képes hozni: okos<br />
és védtelen, erôszakos és gyöngéd, kihívó<br />
és kétségbeesett. Khuon több regiszteren<br />
játszik, és sokkal érettebb, mint az életkora.<br />
Ulrich Mattes George szerepében talán akkor<br />
a legjobb, amikor a vele folytatott hatalmi<br />
harcot kell érzékeltetnie. Ô kapta meg<br />
a találkozón a legjobb alakítás díját. Katharina<br />
Schmalenberg fiatal kora ellenére<br />
magabiztos színésznô, nagyon sok mindent<br />
enged meg magának, és ez nagyon jó.<br />
Nem könnyû dolog idegen nyelven végigkövetni<br />
egy alapvetôen verbalitásra<br />
épülô produkciót. De amit ez a négy szí-<br />
2 6 ■ <strong>2005.</strong> NOVEMBER XXXVIII. évfolyam 11. szám
Change language