Create successful ePaper yourself
Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.
V I L Á G S Z Í N H Á Z<br />
O P E R A<br />
a helyemben alkalmasint úgy fogalmazna, hogy az angol ízléstôl idegen a színpadon fellépô,<br />
éneklô emberi lények más viszonyítási rendszerben való elhelyezése, a színpadi játék<br />
formalizálásának olyasfajta lehetôsége, amelyet idehaza operaszínpadon leglátványosabban<br />
talán Zsótér aknázott ki. A lélektani realizmushoz a színpadkép tárgyi, olykor zsúfolt<br />
mikrorealizmusa társul. Mi sem áll távolabb a mai Covent Gardentól, mint a nagy<br />
szimbolizmus jegyében zajló hatvanas évekbeli germán színpadi lomtalanítás. Vacsorát<br />
szolgálnak fel A walkürben és A török…-ben is, jól látjuk a menüt, ami a tányérokra kerül,<br />
s érezni is véljük az étel illatát (mint egy zenekari tagtól utólag megtudtam, az bizony az<br />
Opera éttermének konyhájából szállingózott a zsöllye és az árok felé); az 1984-ben Charrington<br />
házának gondosan részletezett keresztmetszeti látványát kapjuk, a földszinten<br />
aprólékosan berendezett boltocskával, odafent búvóhelyként szolgáló kis hálószobával.<br />
Egyik díszlettervezô sem feledkezik meg arról, hogy az utolsó felvonásra valami elôre ki<br />
nem számítható látványossággal álljon elô. A walkür utolsó képében igazi tûzcsóvák borítják<br />
el a színpadot, méghozzá elképesztôen szépen (Bryn Terfel viszont csúnyán megégeti<br />
a kezét), a felvonás elején még oly lelkesen lovagló walkürök pedig gombostûre tûzött<br />
pilleként emelgetik ernyedt karjukat a falakon lógva. Az álarcosbál elôadása végig a<br />
standard dobozszínházi keretben játszódik, ám a záró, báli jele<strong>net</strong>ben a tükrös felületû<br />
hátsó fal egyszer csak srégen kimozdul a helyébôl, s a színpad alatti új játéktér az óriástükörben<br />
tükrözôdve válik láthatóvá. A díszletezés amúgy mindegyik elôadásban abszolút<br />
profi: adekvát, arányos, belakható teret nyújt a színpadi játék számára, és egységes vizuális<br />
koncepciót valósít meg, jó minôségû anyagokból, elegánsan.<br />
A londoni születésû Keith Warner, az English National Opera hajdani társigazgatója<br />
Wagner zenedrámáját polgári dráma és mitológiai elbeszélés mûfaji fénytörésében tárta<br />
elénk, ami persze nem hajmeresztôen eredeti elgondolás A walkürrel kapcsolatban, melynek<br />
második felvonásában jele<strong>net</strong>ek zajlanak egy házasságból, harmadik felvonásában viszont<br />
lángfalat vonnak a Csipkerózsika-álomba szenderülô walkür köré. Ennek megfelelôen<br />
az elsô két felvonásban a színpadkép eklektikus szimbolikát vegyít a polgári élet<br />
kellékeivel (díszlet: Stefanos Lazaridis).<br />
A walkürben, A nibelung gyûrûje tetralógiájának második darabjában a mitológiai törté<strong>net</strong><br />
emberi és isteni szála, bár érintkezik egymással, és egymásra is van vonatkoztatva,<br />
mégis külön utakon halad. A Molnár Ferenc-i háromfelvonásos felôl nézve mindenesetre<br />
furcsának tûnhet, hogy a fôhôs csak a második felvonásban lép színre, s az<br />
elsô felvonás szereplôivel legfeljebb haláluk pillanatában találkozik; hogy az elsô felvonás<br />
szereplôi közül a harmadikban már egy sem jelenik meg, egy múló epizódot leszámítva.<br />
Brünnhilde személye kapocs ugyan a két<br />
világ között, ám önmagában aligha biztosítéka<br />
a zárt drámai szerkezetnek. Csakhogy<br />
van valami a drámai történésben,<br />
ami az elkülönített szférákban zajló eseményeket<br />
mégis egyetlen láncba fûzi fel.<br />
A walkürben szeretni tanítják egymást a<br />
szereplôk. Fura lények: ember, walkür és<br />
isten egymás után értik meg, hogy egyetlen<br />
esélyük a mind fenyegetôbbé váló világban,<br />
ha képesek a másikban olyan<br />
„te”-t látni, akiben merhetnek „én”-ként<br />
tükrözôdni. Sieglinde Siegmundot, Siegmund<br />
Brünnhildét, Brünnhilde Wotant<br />
okítja – és Warner rendezése valóban azt<br />
sugallja, hogy a darab voltaképpeni tárgya<br />
a Sieglinde nôiségébôl születô szerelem<br />
kozmikus emanációja. A harmadik felvonás<br />
végén Brünnhilde abban az imaginárius<br />
bíbor szobában szunnyad el, amelyben<br />
az elsô felvonás elején Sieglinde<br />
mintegy megálmodta, sôt, mint a némajáték<br />
üzeni, szinte kihordta és megszülte<br />
magának testvér szerelmét, Siegmundot.<br />
Az egész második felvonás Sieglinde és<br />
Hunding boldogtalan házasságának romjai<br />
felett játszódik. Nem „vad sziklás vidéken”<br />
járunk, hanem továbbra is az ô házukban,<br />
melyet a tavaszi szél még az elsô<br />
felvonásban alaposan feldúlt. Jelentésekben<br />
gazdag összefüggést teremt, hogy<br />
Wotan és Fricka itt döntenek Siegmund,<br />
Sieglinde és Hunding sorsáról, s vívják meg<br />
a maguk házaspárbaját is. A helyszín állandósága<br />
másfelôl a szökevény szerelmesek,<br />
Thomas Hampson (Renato), Karita Mattila (Amelia) és Marcelo Alvarez (Riccardo) Az álarcosbál fináléjában<br />
1 4 ■ <strong>2005.</strong> NOVEMBER XXXVIII. évfolyam 11. szám
Change language