2005. november - Színház.net

V I L Á G S Z Í N H Á Z
F E S Z T I V Á L
mögött három asztal, élükhöz illesztve egy-egy képkeret. A játék
térbeli síkjait is jelzi a három asztali bábszínpad. A színpadi dobogó
elôtt egy pianínó és sok-sok ütôhangszer, köztük fantasztikus
hangeffektusokat produkáló zenélô szobrok, melyek szürreális
díszletelemként éppúgy megállják helyüket, mint hangszerként.
Sebastian Werner zeneszerzô zenészként és a színpadi események
egyenrangú résztvevôjeként is fontos szereplôje az elôadásnak.
A játékosok keménykalapban heverésznek a színen, a fôszereplô
bábfigurák szintén jól láthatóan, szegre akasztva lógnak
jelenésükre várva. Van módunk elgondolkozni a realisztikus figurák
mellett a tyúktestû, szfinxszerû, keblekkel és férfias fejjel megálmodott
figura jelentésén csakúgy, mint a zsiráfnyakú faleveles
nôi alakon vagy a csillogó fémbôl formált átlátszó bordájú, keménykalapos,
kaján arcú, majommozgású férfibáb igazi, mesebeli
funkcióján. (Késôbb kiderül: egyikük ôr, néha trombitál is,
másikuk az erdô, a harmadik a szél szelleme.) Sebastian Proccolo
nagyúr, egykori katona megörökli elhunyt nagybátyja, Morro erdei
birtokát és vele együtt hatéves unokaöccsét, Benvenutót,
akirôl a végrendelkezô szerint neki kell gondoskodnia ezután. Az
új uraság szeretne mindent a maga katonás elképzelései szerint
átalakítani a birtokon. A legjobban a gyerek személye zavarja. Attól
sem riadna vissza, hogy a szél szellemével megölesse. A háziak
szeretnék megóvni Benvenutót. Mikor az erdô szelleme is védelmére
kel, az uraság meghátrál. Továbbra sem szereti a gyereket,
de már elfogadja létezését. És az elfogadástól nincs is olyan távol
az a pillanat, mikor már az életét is hajlandó lesz feláldozni a kisfiúért.
Az utolsó jelenetben a meghalt Proccolo-báb hangját kölcsönzô
színész lesz Benvenuto mozgatója. Lírai egymásra találásukkor
a színész bajszát a bábgyerek magára ragasztja. Ebben a
gesztusban a megbocsátás, a szeretet és az addigi ellenfél legyôzése
éppúgy megjelenik, mint a gyereknek az a természetes törekvése,
hogy átvegye meghalt nevelôjének szerepkörét, s a nyomába
lépjen férfiként és gazdaként. A gyerekeknek és felnôtteknek egyaránt
játszó társulat ezzel azt a korosztályt szeretne meghódítani,
mely leginkább elutasítja magától a bábmûfajt: a 12–16 éveseket.
az eltáncolt cipôk
(Die zertanzten Schuhe)
Helene Krumbügel a Grimm testvérek meséjébôl sajátos intermediális
beszélô-táncszínházi elôadást írt. Fontos, hogy az ortodox
színházi felfogásokkal szemben mi is azok mellé a mûvészek
mellé álljunk, akik akár táncosként is vállalják a megszólalást a
színpadon. Az adott esetben azonban következetesen rossz ízlésû
elôadás született. Három bájos gyerekszínészt kényszerített
a rendezô-koreográfus arra, hogy a díszletfüggöny réseibôl kukucskálva
végig reagáljanak a táncokra. Míg a Bergman világhírû
A varázsfuvola-filmjének nyitánya alatt mutatott figyelô gyerekarcok
képileg is felerôsítették a zene hatását, itt, a színházban az
egyébként tehetségesnek mondható gyerekeket élô díszletelemmé
degradálta ez a rendezôi ötlet. Az amúgy sem attraktív táncokhoz
összevissza, minden stílusismeretet nélkülözve válogatott
zenén tovább rontott a koreográfus, aki önkényesen úsztatta
el a tételeket, valahányszor elfogyott az invenciója.
elôadások csecsemôknek:
0–4 évesek
A legkisebbeknek készített elôadások alaposan felforgatnak
sok, gyerekszínházzal kapcsolatos „axiómát”. Színházi elôadásnak
tekinthetô-e a húszperces eseménysor? Szerintem igen! A berlini
egyetem professzornôje, Sabine Schouten hívta fel figyelmünket
arra, hogy ezek a játékok kitûnô példái a performativitásnak, ennek
az új filozófiai fogalomnak. A színpadkép nem kelt illúziót.
A közremûködôk cselekvései alakítják. Az anyagoknak, a mozgásoknak
nincs „értelmük”, önmaguk referenciái, az események
sorozata mindig egyedi, mert az elôadók és nézôk közötti visszacsatolásnak
megfelelôen változik. Az ismétlések barátságosabbá,
ismerôssé, ezáltal megragadhatóvá és átélhetôvé teszik az életet –
és az elôadást is.
A gyerekek egymásra is figyelnek. Az izgatottság, az ijedtség vagy
a nevetés végigfut rajtuk is. Az elôadók nagy élménye, hogy a világon
mindenütt megértik ôket – a megértés itt ugyanis nem a verbalitáshoz
kötôdik. Az elôadás hatásfoka akkor a legjobb, ha közel
egyidôs gyerekek ülnek a nézôtéren – egy-két hónap is számít, hát
még az éves különbségek. Egy másképp, máshol reagáló gyerek elvonja
a többiek figyelmét, és zavarja a nyugodt befogadást.
Bozsik Yvette társulatával, Rácz Attilával és a Kolibri Színház
négy mûvészével az európai uniós „Glitterbird – mûvészet a legkisebbekért”
program keretében 2004 óta egy-egy elôadást készítünk
célzottan ennek a korosztálynak. Az elmúlt évben háromszor
tartottunk nyilvános próbát, és bölcsôdei metodikai szakembereket,
agykutatót, zeneterapeutát is megkérdeztünk a hatásokról.
Egymás munkáiból is tanulunk, s a hosszú – három évig tartó –
próbafolyamat lehetôvé teszi a levont tanulságok hasznosítását.
A pályázati együttmûködés félidejében, 2005. október 28–30.
között az öt közremûködô ország nemzetközi szemináriumon és
fesztiválon mutatta be addigi munkájának eredményét Budapesten.
A norvégok, franciák, dánok és finnek egy-egy produkciójukat,
a magyarok mindhárom elôadásukat játszották közönség
elôtt. Más elôadások nyitott szemináriumon kaptak demonstrációs
lehetôséget. A budapesti találkozó után még egy évig dolgozhatunk
a párizsi zárórendezvényig.
Íme, egy nemzetközi színházi esemény Budapesten. A szakma
nemzetközi rendezvények után sóvárgó jobbik fele rendszeresen
megfeledkezik a jelentôs mûvészeket felvonultató bábfesztiválokról,
gyerekszínházakról. Pedig mindkét ágban érezhetôen kisebb
a lemaradásunk a nemzetközi áramlatoktól, mint színházi életünk
egészében.
vízcseppek
(Dråpene)
Turid Ousland és Steffi Lund annak a Klangfugl-mozgalomnak
a képviselôi, melynek keretében Európa-szerte újdonságnak
számító kezdeményezésként 1996 óta Norvégiában állami támogatással
színházi elôadások születnek 0–4 éves korú gyerekek
számára.
Elôször a felnôtteket engedik be, hogy ne kelljen sokáig várakozni
a kicsiknek a színházteremben. A kis lelátó elôtt szivacscsíkok.
Oda ülnek a gyerekekkel. A színpad locsolócsô határolta
terében peremes pléhlap mûanyag borítással, benne két sámlin
színes „ikeás” mûanyag tárolórekeszek. Jobboldalt elöl színes locsolókannák
„tornasorban”: elöl a legnagyobb, utána sorjázik a
többi. A háttérben nagy nyitott esernyôk, vízzel töltött kis és
nagy luftballonok, elöl egy pár gumicsizma, a feltekert locsolócsô
szórópisztolyos feje a levegôben, egy kampón lóg. Az egyik baba
kiabálgat, még nem dôlt el, sírni fog-e vagy sem, a két elôadó körbekérdez:
– Jól ülnek? Kezdjük el!
Az egyik leveszi a szórópisztolyt, és bátor sugárral, nagy ívben
megcélozza a locsolókannákat, majd a tárolórekeszek következnek.
A vízsugár hangja erôs, a picik méltatlankodnak. Vizet locsolnak
a gumicsizmába is. A szórópisztolyt visszaakasztva a két
fehér ruhás színésznô a pléhkocka széleirôl mûanyag csöveket
húz, vízbe dugják, és buborékolni kezdenek. Az egyik folyamatos,
a másik szaggatott hangokat csal ki hangszerébôl, levegôvételnyi
szünetekkel. Aztán a színes esernyôk következnek. Egymás mögött
állva, lassan nyitogatják ôket. A kicsik sikongatnak, annyira
tetszik nekik a játék. Aztán elsötétül a színpad (a nézôtér mindig
világos marad!), egy-két levegôbôl lógó vödrön marad csak pontfény,
miközben a színésznôk belülrôl átvilágított esernyôiket
pörgetik, forgatják. Közben hátralopják magukat a színpadon.
3 6 ■ 2005. NOVEMBER XXXVIII. évfolyam 11. szám