Create successful ePaper yourself
Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.
Bill Cooper felvétele<br />
Jele<strong>net</strong> az 1984 címû Lorin Maazel-operából<br />
érdemes volna hosszasan merengeni.<br />
Másfelôl azonban azt is be kell vallanom,<br />
hogy némi idômbe került, amíg felfogtam:<br />
a Maazel által komponált 1984 úgyszólván<br />
már elhangzása elôtt a társadalmi tudat<br />
elevenébe vágott Londonban, 2005 májusában<br />
(azt persze végképp nem tudhattam,<br />
hogy ez július 7-e után csak fokozódik).<br />
Általában sincs szükség túl merész fantáziára<br />
ahhoz, hogy az 1984-ben a kiteljesült<br />
világkommunizmus rémlátomását ismerjük<br />
fel, de a regénnyel a nyolcvanas és<br />
kilencvenes évek fordulójának Magyarországán<br />
találkozó ember óhatatlanul a sztálinizmusról<br />
szóló kulcsregényként (is) olvasta.<br />
Ebben az a körülmény, hogy a regény<br />
Londonban játszódik – helyesebben ott,<br />
ahol annak idején London volt –, kevéssé<br />
érvényesült, még ha a nevében Churchillt<br />
és az átlagangolt egyesítô fôhôs, Winston<br />
Smith figurája olyasmit látszott is képviselni,<br />
ami a brit civil ethoszból egy totális<br />
diktatúrában megmaradhat.<br />
Az orwelli törté<strong>net</strong> egyes elemeinek –<br />
mint a csupán Óceánia egyik provinciájaként<br />
létezô Anglia; a távoli földön, megfoghatatlan<br />
ellenséggel vívott, bizonytalan<br />
célú háború és a kapcsolódó teleképes propaganda;<br />
a politikailag nyelvrontott angol,<br />
az újbeszél; no meg a kamerákkal ellenôrzött<br />
civil és privát szféra – elsôdleges<br />
referencialitása ma és Londonban elsôsorban<br />
az, amit vívói a terrorizmus elleni háborúnak<br />
hívnak. Ezt aztán a produkció az<br />
orrunk alá is dörgöli: a nyitó jele<strong>net</strong> gyûlöletóráján<br />
kivetítôn megjelenik az ellenség: álarcos terroristák galériája. Hogy a dolog még<br />
egyértelmûbb legyen, a Covent Garden mûsorfüzete közöl két esszét: az egyik a politikai<br />
propaganda nyelvérôl szól, s végül arra lyukad ki, hogy a modern újbeszél mestere George<br />
W. Bush; a másik arról elmélkedik, miként ássák alá a világon – s nem utolsósorban az<br />
Egyesült Királyságban – az egyéni szabadságjogokat azok az intézkedések, melyeket a<br />
2001-es New York-i merénylet óta a terror megelôzésére hivatkozva vezettek be.<br />
Lorin Maazel operájának tehát mindenképpen van helye, alkalmasint túlontúl is bebiztosított<br />
helye a mai angol közgondolkodásban – neki magának pedig, a világsztár karmesternek<br />
és a New York-i Filharmonikusok zeneigazgatójának, hogy is ne volna keresnivalója<br />
mûvével a Covent Gardenban. A hetvenöt éves Maazel tizenkét éve kezdett el<br />
rendszeresebben komponálni – erre már nyilván ideje is jutott, és az iránt sem lehetett<br />
kétsége, hogy mûveit a nemzetközi énekesgárda krémje fogja elôadni.<br />
Maazel kétfelvonásosa a sikerre képes modern opera ôsforrásából igyekszik kortyolni –<br />
eklektikus zenei stílusának kötôanyagát mintha a Berg Wozzeckjébôl kivont harmóniai és<br />
hangszerelési fordulatok, illetve annak vokális ideáljai alkotnák. Találunk aztán az operában<br />
kötelezô penzumként teljesített stílusjátékokat – szocreál indulózenét, kabarémuzsikát<br />
–, melyek nyilván a szerzô sokoldalúságát és posztmodern reflektáltságát hivatottak<br />
bizonyítani. Maazel egyfelôl él az operahagyomány sajátszerû eszköztárával, némelyik<br />
szólamban bravúros koloratúrákat írva elô. Másfelôl látványosan szembesít az operamûfaj<br />
és a mûben ábrázolt világ antagonisztikus ellentétével – a zenei folyamatot minduntalan<br />
megszakítják a teleképes propaganda prózában, hangszóróból elhangzó híradásai a<br />
termelési rekordokról és Óceánia háborús sikereirôl. Regény nyomán írt (zene)drámai<br />
alkotások kockázata, hogy könnyen elnagyoltnak és mégis hosszadalmasnak találjuk ôket<br />
– nincs ez másként Maazel J. D. McClatchy és Thomas Meehan librettójára írt operájának<br />
esetében sem.<br />
Robert Lepage rendezése a fôszereplôk esetében (Simon Keenlyside, Nancy Gustafson,<br />
Richard Margison, Lawrence Brownlee) számíthat az alakítás pszichológiai árnyalására és<br />
az igényes vokalitásra. A sok szereplôvel és kórussal berendezett opera színrevitele egyebekben<br />
pedig nagyban támaszkodik a totalitarizmus mibenlétével kapcsolatos közmegegyezésekre.<br />
A díszlettervezô Carl Fillion mindenekelôtt a forgószínpadra alapoz, és Smith<br />
végtelen magányosságát egy teljes, statisztákkal benépesített lakótelepi ház keresztmetszetében<br />
ábrázolja. Míg Smith a naplóját írja, a felette lévô lakásban valaki éppen maradék<br />
eszét issza el, mások, másutt kiábrándultan szeretkeznek. A 101-es szobában játszódó szörnyû<br />
jele<strong>net</strong> díszlete pedig nem átallja felidézni a regény egyik halálosan nyomasztó filmes<br />
utánérzésének, a Brazilnak ama felejthetetlen kínzócsarnokát. Csak álmunkba ne jöjjön elô.<br />
1 6 ■ <strong>2005.</strong> NOVEMBER XXXVIII. évfolyam 11. szám
Change language