27.11.2014 Views

2005. november - Színház.net

2005. november - Színház.net

2005. november - Színház.net

SHOW MORE
SHOW LESS

Create successful ePaper yourself

Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.

TÁNC<br />

ságom: egyéves lányom mellôl három-négy<br />

órákra tudtam elszökni. Én koreografáltam,<br />

rendeztem, és játszottam az egyik fôszerepet,<br />

a másikat Novák Péter, Horváth<br />

Kornél pedig élôben zenélt. Itt már meg is<br />

találtam valamiféle szöveg nélküli színjátéki<br />

stílust, amit késôbb mindenféle irányba<br />

pofozgattam. Nem színészkedés volt ez,<br />

és nem pantomim, valami más.<br />

– Elôképeid voltak, vagy teljesen magadra<br />

hagyatkoztál?<br />

– Zsigerbôl dolgoztam. De<br />

tizenhét éves koromban Avignonban<br />

láttam Pina Bausch<br />

Szegfûkjét, ami nagyon nagy<br />

hatással volt rám, tetszett vizualitása,<br />

gondolatisága.<br />

– Hogy kerültél oda?<br />

– Vettem egy Interrail-jegyet<br />

a vígszínházas takarítónôi<br />

fizetésembôl – akkor<br />

még volt rendes fizetésem –,<br />

és utazgatni kezdtem, hiszen<br />

ezzel a jeggyel korlátlanul vonatozhatsz<br />

egy hónapig. Szállásra<br />

nem volt pénzem, de<br />

Marseille és Párizs nagyon tetszett.<br />

Volt köztük egy jó kis éjszakai<br />

járat, és mindig úgy<br />

intéztem, hogy azon aludjak,<br />

mint egy mozgó hotelben.<br />

A napközbent hol ott, hol itt<br />

töltöttem – elvoltam így egy<br />

hétig. Egyszer, hajnali négykor<br />

hallom, hogy mindenki<br />

szedelôzködik, kinéztem az<br />

ablakon, az állomásra ki volt<br />

írva: Avignon. A fesztiválról<br />

itthon még nem hallottam, de<br />

borzasztóan helyes, izgatott<br />

fiúk meg lányok kezdtek az ajtóhoz<br />

hurcolkodni – hát leszálltam<br />

én is, egy padon megvártam<br />

a reggelt, aztán belevetettem<br />

magam a forgatagba.<br />

Azonnal ott ragadtam egy<br />

egész hétre. Egy rúd szalámim<br />

volt, egy csomag kekszem és száz márkám…<br />

Egy nap embereket láttam mászkálni a<br />

városban, táblával a nyakukban: „Pina<br />

Bausch elôadására jegyet vennék!” Fogalmam<br />

sem volt, ki lehet az, de ha valaki a júliusi<br />

hôségben szendvicsemberként lófrál,<br />

hogy jegyet szerezzen rá, akkor ezt nekem<br />

is látnom kell. A fesztiválinformációnál álldogáltam,<br />

mikor a hátam mögött valaki elkiáltotta<br />

magát, hogy van egy jegye, megfordultam,<br />

én voltam a leggyorsabb; így<br />

láttam Pina Bauscht.<br />

– Vissza a Sámánhoz: abban az idôben,<br />

mikor indultatok, nem csontosodott meg<br />

még annyira a rendszer, viszont sokkal kevesebb<br />

volt a pénz…<br />

– A második darabunkat már a Merlinben<br />

játszhattuk, fillérekbôl dolgoztunk,<br />

A portrékat Koncz Zsuzsa készítette<br />

ám voltaképp könnyen. Jordán Tamásnak,<br />

az akkori igazgatónak nagyon tetszett,<br />

hogy itt egy színházi ember próbálkozik<br />

valami rendhagyó dologgal. A táncosok<br />

mindig azt mondták, hogy ez nem tánc, de<br />

én nem is akartam táncot csinálni – és<br />

ahogy mondod: ez mindig csak a pályázatoknál<br />

jelentett komoly gondot.<br />

– Mikor jött el a kitörés pillanata?<br />

– Szerencsére már a második darabbal,<br />

az Anime-mal meghívtak minket Edinburghba,<br />

a Soros Alapítványtól kaptunk<br />

pénzt az utazásra. Nagyon nagy sikerünk<br />

volt, és meghívást kaptunk Skóciába, Lengyelországba.<br />

Minden évben készítettem<br />

egy új elôadást, és egyre többet jártunk<br />

külföldre, Hollandiába, Angliába, Amerikába.<br />

Nagyszerû évek voltak ezek, rengeteget<br />

tanultam arról, hogyan tudom eladni<br />

a munkánkat, hogyan kell bánni emberekkel.<br />

Külföldi tapasztalataim szöges<br />

ellentétben álltak itthoni színházi élményeimmel.<br />

– Emellett pedig formálódó, igen markáns<br />

mûvészegyéniségekkel dolgoztál együtt.<br />

– Így igaz. Horváth Csaba például a Sámán<br />

Színház keretei közt készített elôször<br />

koreográfiát. Ez akkor volt, amikor Csaba<br />

a Mûhely Alapítványhoz pályázott, és valami<br />

ostoba formai hiba miatt még a beadott<br />

anyagát sem fogadták el szegénynek.<br />

Kézzel írta, ha jól emlékszem – még csak el<br />

sem bírálták. Nagyon el volt keseredve. Ô<br />

eredetileg Novák Péter helyére ugrott be<br />

egy darabba, így került a csapatba. Említette,<br />

hogy nagyon szeretne darabot készíteni,<br />

és elhatároztuk, hogy szerzünk rá<br />

pénzt. Elôször közösen csináltunk egy estet,<br />

aztán Csaba létrehozta a Duhajt, elsô<br />

önálló munkáját. Örülök neki, hogy sok<br />

ember tette meg nálam, velem<br />

az elsô lépéseit, hogy aztán a<br />

saját lábára álljon.<br />

– Egy komoly, nagyobb társulatra<br />

sosem vágytál?<br />

– Igazából nem. Jó volt ez a<br />

laza közeg, mert megvolt a lehetôségem<br />

sokféle emberrel<br />

alkotni. Néptáncosokkal, klaszszikus<br />

táncosokkal, színészekkel,<br />

modernekkel, képzômûvészekkel,<br />

zenészekkel, külföldiekkel,<br />

magyarokkal nem<br />

tudtam volna együtt dolgozni,<br />

ha van egy stabil társulat körülöttem.<br />

Egyedül lenni nem<br />

könnyû, de élveztem a szabadságot.<br />

– Te is az „egyszemélyes társulatok”<br />

Magyarországon nagyon<br />

is tipikus körébe tartoztál,<br />

akiket elég sok támadás ért és ér<br />

mûködési formájuk miatt…<br />

– Nézd, jól tudjuk, hogy ez<br />

azért legalább annyira kényszerhelyzet,<br />

mint választás. Ha<br />

nem tudsz valakinek annyi fizetést<br />

adni, hogy ne haljon<br />

éhen, akkor nem kérheted tôle,<br />

hogy tartósan maradjon<br />

melletted. Én sem voltam kifizetve<br />

soha, de a Sámán az én<br />

saját gyerekem volt, ez éltetett,<br />

szenvedtem érte, vele. Talán<br />

két évvel ezelôtt úgy kaptam<br />

egy egészen kicsi pályázati<br />

pénzt az NKÖM-tôl, hogy sajnálkozva,<br />

megértôn közölték: „Éva, megint rossz<br />

helyre pályáztál.” Innen oda, onnan ide<br />

küldözgették az anyagomat, aztán összehoztak<br />

egymillió forintot. Ekkor arra gondoltam:<br />

lehet, hogy ez egy jel, és nekem<br />

már nem kéne itt erôlködnöm. Mert ha tíz<br />

év, tucatnyi díj, turnék, sikerek után is a<br />

pályázatom puszta befogadásáért kell lobbiznom,<br />

akkor lehet hogy rosszkor vagyok,<br />

rossz helyen. Az is igaz, hogy ha engem<br />

teljes elfogadás, támogatás övez, és nem<br />

teszik ennyire nehézzé az életem, akkor<br />

valószínû, nem hagyok itt csapot-papot<br />

egy nap. Mindez csak annyiban bántott,<br />

hogy nem tudtam dolgozni, játszani, a<br />

többi nem érdekelt.<br />

– Mindamellett elég kevés hazai kortárs<br />

5 8 ■ <strong>2005.</strong> NOVEMBER<br />

XXXVIII. évfolyam 11. szám

Hooray! Your file is uploaded and ready to be published.

Saved successfully!

Ooh no, something went wrong!