Create successful ePaper yourself
Turn your PDF publications into a flip-book with our unique Google optimized e-Paper software.
TÁNC<br />
ságom: egyéves lányom mellôl három-négy<br />
órákra tudtam elszökni. Én koreografáltam,<br />
rendeztem, és játszottam az egyik fôszerepet,<br />
a másikat Novák Péter, Horváth<br />
Kornél pedig élôben zenélt. Itt már meg is<br />
találtam valamiféle szöveg nélküli színjátéki<br />
stílust, amit késôbb mindenféle irányba<br />
pofozgattam. Nem színészkedés volt ez,<br />
és nem pantomim, valami más.<br />
– Elôképeid voltak, vagy teljesen magadra<br />
hagyatkoztál?<br />
– Zsigerbôl dolgoztam. De<br />
tizenhét éves koromban Avignonban<br />
láttam Pina Bausch<br />
Szegfûkjét, ami nagyon nagy<br />
hatással volt rám, tetszett vizualitása,<br />
gondolatisága.<br />
– Hogy kerültél oda?<br />
– Vettem egy Interrail-jegyet<br />
a vígszínházas takarítónôi<br />
fizetésembôl – akkor<br />
még volt rendes fizetésem –,<br />
és utazgatni kezdtem, hiszen<br />
ezzel a jeggyel korlátlanul vonatozhatsz<br />
egy hónapig. Szállásra<br />
nem volt pénzem, de<br />
Marseille és Párizs nagyon tetszett.<br />
Volt köztük egy jó kis éjszakai<br />
járat, és mindig úgy<br />
intéztem, hogy azon aludjak,<br />
mint egy mozgó hotelben.<br />
A napközbent hol ott, hol itt<br />
töltöttem – elvoltam így egy<br />
hétig. Egyszer, hajnali négykor<br />
hallom, hogy mindenki<br />
szedelôzködik, kinéztem az<br />
ablakon, az állomásra ki volt<br />
írva: Avignon. A fesztiválról<br />
itthon még nem hallottam, de<br />
borzasztóan helyes, izgatott<br />
fiúk meg lányok kezdtek az ajtóhoz<br />
hurcolkodni – hát leszálltam<br />
én is, egy padon megvártam<br />
a reggelt, aztán belevetettem<br />
magam a forgatagba.<br />
Azonnal ott ragadtam egy<br />
egész hétre. Egy rúd szalámim<br />
volt, egy csomag kekszem és száz márkám…<br />
Egy nap embereket láttam mászkálni a<br />
városban, táblával a nyakukban: „Pina<br />
Bausch elôadására jegyet vennék!” Fogalmam<br />
sem volt, ki lehet az, de ha valaki a júliusi<br />
hôségben szendvicsemberként lófrál,<br />
hogy jegyet szerezzen rá, akkor ezt nekem<br />
is látnom kell. A fesztiválinformációnál álldogáltam,<br />
mikor a hátam mögött valaki elkiáltotta<br />
magát, hogy van egy jegye, megfordultam,<br />
én voltam a leggyorsabb; így<br />
láttam Pina Bauscht.<br />
– Vissza a Sámánhoz: abban az idôben,<br />
mikor indultatok, nem csontosodott meg<br />
még annyira a rendszer, viszont sokkal kevesebb<br />
volt a pénz…<br />
– A második darabunkat már a Merlinben<br />
játszhattuk, fillérekbôl dolgoztunk,<br />
A portrékat Koncz Zsuzsa készítette<br />
ám voltaképp könnyen. Jordán Tamásnak,<br />
az akkori igazgatónak nagyon tetszett,<br />
hogy itt egy színházi ember próbálkozik<br />
valami rendhagyó dologgal. A táncosok<br />
mindig azt mondták, hogy ez nem tánc, de<br />
én nem is akartam táncot csinálni – és<br />
ahogy mondod: ez mindig csak a pályázatoknál<br />
jelentett komoly gondot.<br />
– Mikor jött el a kitörés pillanata?<br />
– Szerencsére már a második darabbal,<br />
az Anime-mal meghívtak minket Edinburghba,<br />
a Soros Alapítványtól kaptunk<br />
pénzt az utazásra. Nagyon nagy sikerünk<br />
volt, és meghívást kaptunk Skóciába, Lengyelországba.<br />
Minden évben készítettem<br />
egy új elôadást, és egyre többet jártunk<br />
külföldre, Hollandiába, Angliába, Amerikába.<br />
Nagyszerû évek voltak ezek, rengeteget<br />
tanultam arról, hogyan tudom eladni<br />
a munkánkat, hogyan kell bánni emberekkel.<br />
Külföldi tapasztalataim szöges<br />
ellentétben álltak itthoni színházi élményeimmel.<br />
– Emellett pedig formálódó, igen markáns<br />
mûvészegyéniségekkel dolgoztál együtt.<br />
– Így igaz. Horváth Csaba például a Sámán<br />
Színház keretei közt készített elôször<br />
koreográfiát. Ez akkor volt, amikor Csaba<br />
a Mûhely Alapítványhoz pályázott, és valami<br />
ostoba formai hiba miatt még a beadott<br />
anyagát sem fogadták el szegénynek.<br />
Kézzel írta, ha jól emlékszem – még csak el<br />
sem bírálták. Nagyon el volt keseredve. Ô<br />
eredetileg Novák Péter helyére ugrott be<br />
egy darabba, így került a csapatba. Említette,<br />
hogy nagyon szeretne darabot készíteni,<br />
és elhatároztuk, hogy szerzünk rá<br />
pénzt. Elôször közösen csináltunk egy estet,<br />
aztán Csaba létrehozta a Duhajt, elsô<br />
önálló munkáját. Örülök neki, hogy sok<br />
ember tette meg nálam, velem<br />
az elsô lépéseit, hogy aztán a<br />
saját lábára álljon.<br />
– Egy komoly, nagyobb társulatra<br />
sosem vágytál?<br />
– Igazából nem. Jó volt ez a<br />
laza közeg, mert megvolt a lehetôségem<br />
sokféle emberrel<br />
alkotni. Néptáncosokkal, klaszszikus<br />
táncosokkal, színészekkel,<br />
modernekkel, képzômûvészekkel,<br />
zenészekkel, külföldiekkel,<br />
magyarokkal nem<br />
tudtam volna együtt dolgozni,<br />
ha van egy stabil társulat körülöttem.<br />
Egyedül lenni nem<br />
könnyû, de élveztem a szabadságot.<br />
– Te is az „egyszemélyes társulatok”<br />
Magyarországon nagyon<br />
is tipikus körébe tartoztál,<br />
akiket elég sok támadás ért és ér<br />
mûködési formájuk miatt…<br />
– Nézd, jól tudjuk, hogy ez<br />
azért legalább annyira kényszerhelyzet,<br />
mint választás. Ha<br />
nem tudsz valakinek annyi fizetést<br />
adni, hogy ne haljon<br />
éhen, akkor nem kérheted tôle,<br />
hogy tartósan maradjon<br />
melletted. Én sem voltam kifizetve<br />
soha, de a Sámán az én<br />
saját gyerekem volt, ez éltetett,<br />
szenvedtem érte, vele. Talán<br />
két évvel ezelôtt úgy kaptam<br />
egy egészen kicsi pályázati<br />
pénzt az NKÖM-tôl, hogy sajnálkozva,<br />
megértôn közölték: „Éva, megint rossz<br />
helyre pályáztál.” Innen oda, onnan ide<br />
küldözgették az anyagomat, aztán összehoztak<br />
egymillió forintot. Ekkor arra gondoltam:<br />
lehet, hogy ez egy jel, és nekem<br />
már nem kéne itt erôlködnöm. Mert ha tíz<br />
év, tucatnyi díj, turnék, sikerek után is a<br />
pályázatom puszta befogadásáért kell lobbiznom,<br />
akkor lehet hogy rosszkor vagyok,<br />
rossz helyen. Az is igaz, hogy ha engem<br />
teljes elfogadás, támogatás övez, és nem<br />
teszik ennyire nehézzé az életem, akkor<br />
valószínû, nem hagyok itt csapot-papot<br />
egy nap. Mindez csak annyiban bántott,<br />
hogy nem tudtam dolgozni, játszani, a<br />
többi nem érdekelt.<br />
– Mindamellett elég kevés hazai kortárs<br />
5 8 ■ <strong>2005.</strong> NOVEMBER<br />
XXXVIII. évfolyam 11. szám
Change language