Kulturális örökség - társadalmi képzelet - MEK - Országos ...

KOVÁCS ANDRÁS BÁLINT Modernitás, filmtár,
tévéarchívum avagy:
egy bon mot értelmezése
1929. október 2-án nyílt a Párizs 8. kerületében levô Avenue Portail 2. szám alatt
a Diamant nevû mûvészmozi, amely avantgárd filmek vetítésére szerette volna specializálni
magát. Ehhez, vezetôjének és tulajdonosának, egy bizonyos Henri Diamant-
Bergernek, olyan filmeket kellett összegyûjtenie, amelyekkel csak ô rendelkezik, hiszen
mozijának zászlajára az újdonság és eredetiség volt írva. Ebbôl a célból körbejárta a párizsi
avantgárd köröket, és többek között ellátogatott az akkor már nyolc éve Párizsban
élô Man Rayhez is. Kérte tôle, hogy adna neki valami jó avantgárd filmet. Raynél egyetlen
film volt, azt ajánlotta föl. De Diamant-Berger jól ismerte a többi párizsi mûvészmozi
gyûjteményét, és tudta, hogy ezt a filmet már játszotta a konkurens Studio des
Ursulines. (Az anekdota nem említi, de ez a film valószínûleg az Étoile de mer lehetett,
mert ennek a bemutatója volt 1928. május 13-án a Studio des Ursulines-ben, és egész
decemberig mûsoron volt.) Amikor Diamant-Berger felhívta erre Ray figyelmét, az ezt
válaszolta: „Nem baj, tudja mit, játssza le fordítva, nem csodálkoznék rajta, ha így sokkal
érdekesebb lenne.”
Ennek az anekdotának legalább két tanulsága van a mi számunkra (azon kívül, hogy
innen is látszik, hogy Man Ray dadaista körökben mozgott). Elôször: a modernizmus,
amennyiben szorosan hozzátartozik a megszokottól, sôt az ismerttôl való szándékos és
programszerû különbözés, feltételezi a gyûjteményt, mint intézményt, amely az ismertség,
vagyis a kánon – amelytôl különbözni kell – megtestesülése. Ha Diamant-Berger
hangsúlyozni akarta modernitását, ismernie kellett a többiek programját, hogy különbözhessen
tôlük. Egy saját programot kellett szembeállítania azokéval. Egy rendes kommersz
mozi olyan filmekért küzd, amelyek máshol már sikert hoztak. Az avantgárd mozi
olyan filmeket keres, amelyeket máshol nem lehet látni. Másodszor: a gyûjtemény a
modernizmus számára nem egyszerûen a tudás és a múlt tára – tehát nem egyszerûen
könyvtár –, hanem önmaga lényegének, vagyis a folyamatos önmegújításnak, tehát a hagyomány
tudatos újraalkotásának, újrafeldolgozásának a bázisa. A „játssza le fordítva”
1929-ben, amikor még nagyon romantikusan gondolkodtak az avantgárdról, dadaista
viccnek hatott. Pedig csak félig volt vicc, ahogy a dada is. A szürrealisták automatikus
írás-elmélete feltételezte, hogy az írás elemei nem kontrollált válogatás eredményeként
kerülnek a szövegbe, tehát nem tettek különbséget „eredeti” és újrafeldolgozott motívumok
között. Az eredetiség és egyediség az akárhonnan elôkerült motívumok szokatlan
elrendezésében, tehát a szintaxis egyediségében volt, nem magukban az elemekben.
Ez az egyedi szintaxis ugyanakkor az – elvileg – ugyancsak kontrollálatlan volta miatt
nyitott volt a permutáció, tehát ugyanannak különféle csoportosíthatósága felé is. Harminckét
évvel késôbb, 1961-ben Alain Resnais már azt nyilatkozta a Tavaly Marienbadbanról,
hogy olyan filmet szeretett volna készíteni, ahol nem veszik észre, ha a gépész
felcseréli a tekercseket; újabb tizenegy év múlva, 1972-ben pedig barátja, Alain Robbe-
113