Kulturális örökség - társadalmi képzelet - MEK - Országos ...

A közgyûjtemény eljárásában és eredményében sem minden esetben a köz igényét tükrözi,
nem teljesen demokratikus.
Állami tulajdon – köztulajdon
Ez a probléma már történetileg is fennállt. A legjelentôsebb mai közgyûjtemények közül
számos volt uralkodói kollekciók államosításával jött létre. Ez lehetett egyszeri fordulat
eredménye, mint a Louvre kincseinek nacionalizálásakor. Lehetett egy folyamat,
mint az Ermitázs esetében. Nagy Katalint bevallottan nem vezette személyes érdeklôdés
vagy bírási vágy a Walpole-, Crozat- és Brühl-gyûjtemények megvételekor, hanem
kezdettôl a cári birodalom nemzetközi reprezentációja foglalkoztatta. A gyûjtemény lépésrôl
lépésre a saját országában is közfunkciót nyert, az Új Ermitázst Leo von Klenze
tervei alapján már nem palotaként, hanem múzeumként építették. A szovjet hatalomátvétel
csupán egy közintézménybôl csinált egy másikat. A kollekciók anyagi és szellemi
értéke már a cári idôk alatt is a közé volt, bár formáljogilag csak 1917-ben lett azzá.
S ugyan itt látszólag újra a jog szerepe bukkan fel, észrevehetô, hogy a változás politikai,
s csak lecsapódása volt jogi.
Az orosz forradalom tulajdonképpen az állam szerkezetét alakította át, az uralkodó
személyének likvidálásával absztrahálva azt. Az Ermitázs ennek eredményeként egy jogilag
cári tulajdonú, de gyakorlatilag közcélú intézménybôl állami múzeummá lett.
Nem a gyûjteményt államosították, hanem az állam korábban részben személyi jellegét
változtatták intézményivé. A múzeum egy elvont entitás tulajdona lett, de önmagában
ettôl a köz számára betöltött szerepe nem módosult. Sôt, utóbb a szovjet állam több szempontból
sem bizonyult a gyûjtemények gondos ôrzôjének. Jónéhány kincset például alig
két évtizeddel késôbb dollárra váltottak; ennek nyomán jött létre az Egyesült Államok
egyetlen állami képtára, a National Gallery Washingtonban. A szovjet állam tehát megtette
azt, amit a cár – bár pro forma magántulajdonosként módjában állt volna – nem
tett: elidegenítette a köz tulajdonát.
Úgy tûnik, a közgyûjtemény nem tisztán jogi kategória. A „köz” mint olyan nem
létezik, hiszen csak elvont koncepció. Legitimitást ad bizonyos formáknak, amelyek közül
azonban nem automatikusan az állami a legjobb. A közgyûjtemény fogalma inkább
azt fedi, hogy az a társadalomé vagy annak egy részét képezô közösségé, de az külön kérdés,
hogy ezt milyen intézmény kezeli. Nem csak a szovjet eset jelzi, hogy az állam
gyakran nem demokratikus módon, és céljaiban sem a valós társadalmi érdekeket szem
elôtt tartva bánik a köz gyûjteményeivel. A Harmadik Birodalom fellépése az „elfajzott”
mûvészet ellen ugyancsak a harmincas években vezetett a köz kincseinek megkárosításához.
A második világháború utáni kelet-európai totalitárius rendszerek további példát
kínálnak.
Található éppen ellentétes, pozitív történeti példa is. I. Lajos bajor uralkodó a méltán
híres müncheni gyûjtemények egy részét a saját magánvagyonából, de tudatosan a köz
számára építette fel. Európa más uralkodói is elôremutató tanulságokat vontak le a Bourbonok
sorsából. A 18. századi francia királyok ugyanis már maguk mérlegelték a Louvre
köz-szerepének növelését, de a kezdeményezéssel elkéstek, s ezért az radikálisan valósult
meg.
A cárok részben éppen ezért a kincstár pénzét már eleve elôbb a birodalom, majd
lassan a köz érdekében költötték mûkincsekre, míg a szenvedélyes mûértô I. Lajos saját
78