Kulturális örökség - társadalmi képzelet - MEK - Országos ...

kezzék el, amelyet a latin az antikvitásban elért, s azóta ideálként képvisel. A nyelvújítás
korának nyelveszménye a kimûvelt latin volt (mint Kölcsey írja vallomásában: ifjúkorában
jobban tudott latinul, mint magyarul, s ennek kompenzálására kezdett foglalkozni
behatóan az anyanyelvvel), 19 s a nyelvvel való foglalkozásnak minden szintjén a latinitással
való versengést figyelhetjük meg: az iskolai oktatásban a 18. század közepe óta egyre
intenzívebben tanították a középiskolákban, majd az egyetemen is a magyart – ugyanazzal
a didaktikával, mellyel a latint, s az oktatás legfontosabb részét a fordítás tette ki:
a magyarságnak a fordítások terén kell megállni a versenyt a latinnal. 20 Rendkívül jellegzetes,
hogy a korabeli nyelvi tökély-ideált a szerzôk a latin remekmûvek tolmácsolásában
látják: Kis János és Pápay Sámuel többnyelvû próbák szemléltetése révén bizonyítja,
hogy Vergiliust magyarra lehet a legtökéletesebben fordítani 21 – a nyelv képességét a
latinhoz való hasonlóság bizonyíthatja (vö. pl. Kazinczy megható igyekezetét: Sallustiusnak
szerinte mindent meghaladó stilisztikai remekmûvét négyszer fordította újra
teljes terjedelmében, s haláláig nem adta ki, mert még mindig nem találta tökéletesnek).
A szépirodalom is avégett nyer e korban megrendítôen nagy ideologikus funkciót, mert
a szépirodalomban, ahogy a klasszikus retorikák tanították, a nyelv képességeinek felsô
fokát látták – ez pedig e kategória-rendszerben a nemzeti dicsôség fenntartásához járult
hozzá. Sôt, alighanem ennek az univerzális igénynek, mondhatnánk: latin-követésnek
inverz átcsapásaként kellene kezelni az olyan pán-magyar nyelvi–irodalmi–történelmi
gesztusokat is, amelyek a magyar nyelvet állították volna a nyelvi tökéletesség legmagasabb
fokára, vagy a magyar nyelvûséget tették volna meg minden létezô kultúra alapjául
(ld. a még Vörösmartyra is nagy hatást tett Horvát István ún. délibábos nyelvészetét 22 ).
A nyelvvel és szépirodalommal való foglalkozás hazafias tevékenységgé vált, sôt: ez vált
a hazafias tevékenység mérôfokává; amint egy tizenkilencedik század eleji „programvers”
(a korban tisztelt Fábchich József papköltôtôl) nyíltan ki is mondta: „Hogyha Magyar
könyvére találsz, jó légyen, akár rossz; megvegyed: ámbátor olvasod azt soha sem…”. 23 Itt
jegyzendô meg, hogy ötven évvel késôbb majd Kemény Zsigmond bírálja erôsen e beállítottságot,
mondván: a magyar publikum esztétikai éretlenségének oka éppen az,
hogy a magyar nem esztétikai érdeklôdésbôl vagy élvezetbôl, hanem hazafiságból olvas
(„…oly könyveket kell kiadni, melyeket ne csak hazafiságból vásároljanak meg, hanem
kiváncsiságból és tudvágyból el is olvassanak…”; „Mi a közönséget illeti: ez több munkát
vesz, mint régen, több forintot ad ki a nyomtatásért zsebébôl. De miért? Talán mert
bensô érdekkel viseltetik az irodalom iránt? Nem, nem, errôl szó sincs … Azonban vásárol
bizonyos öszletig magyar könyveket, miután e buzgósággal tartozni vél az irodalom
által nemzetiségének. Pártolása maecenási, s nem ügybaráti. Adni akar, nem élvezni.
Adózik, nem pedig vásárol.”). 24
A magyar nyelvvel való foglalkozás mint a hazafiság terrénuma azért is lehetett oly
széleskörû, hiszen az államnyelvért folytatott politikai küzdelemmel párhuzamosan
folyt; a kétféle aktivitás egymástól függetlenül nem képzelhetô el, s ideológiájuk csakis
egymásból magyarázható. A standard magyar nyelvnek kulturálisan is azért kell kiépülnie,
hogy alkalmas legyen állami funkciókra is, s vice versa: az államnak kötelessége lenne,
hogy gondoskodjék a nyelv mûvelésérôl és folyamatos kimûvelésérôl. A nyelvi folyamatok
logikája ugyanúgy mûködött, mint Széchenyi reformpolitikájáé: Magyarország
és a magyar nyelv (s ennek meghosszabbításaként: a magyar nemzeti kultúra) nem volt,
hanem lesz; ilyen értelemben teljesen jogos, hogy a 19. századi történeti hagyomány zavartalanul
lineáris összeköttetést látott a nyelvújítás és a reformkori politikai mozgalmak
között (akár versben, mint Petôfi, akár esszében, mint Kemény Zsigmond, akár komoly
34