Kulturális örökség - társadalmi képzelet - MEK - Országos ...

magánforrásaiból gyûjtötte a köz javát. Bécsben a Kunsthistorisches Museum létrehozását
a birodalmi érdek motiválta, míg számos kisebb nemzet – például a magyar – esetében
nagyvonalú arisztokraták pótolták a hiányzó, uralkodói kulturális felhalmozást.
A Széchényi Ferenc gesztusával létrejött Nemzeti Múzeum újabb példa köz és állam
bonyolult kapcsolatára: a múzeum egészen a kiegyezésig alapítványként mûködött.
Szó szerint a köz önfeláldozása révén, és a modern köz, nemzet és civil társadalom megteremtése
érdekében, a Bécs által képviselt államtól hátráltatva fejlôdött. Az 1867 utáni
néhány évtized ugyanakkor annak vált nemzetközileg is kiemelkedô példájává, hogy a
múzeum és az újonnan önállósult magyar állam pénzügyi és kulturális tárcái milyen
szervesen tudták integrálni a nemzeti, az állami és a – legkevésbé könnyen megragadható
– közérdeket.
Az eddigi modellek mindegyike feltételezte, hogy a köz tulajdonába kerülô kollekció
eredetileg magánkézben volt vagy megszerzését magánforrás biztosította. A modern
közgyûjtemények idôben egyre nagyobb hányada ugyanakkor már kezdettôl állami vagy
egyéb közhatalmi (például tartományi, városi) alapítású. A legismertebb a német minta,
ahol az állami múzeumfejlesztés sikere hamarosan felülmúlta nem egy külhoni, sok száz
éves uralkodói kollekció fényét, s egyúttal a nemzeti kohéziót is hatásosan erôsítette. Görögországtól
Skandináviáig, elsôsorban kontinensünk perifériáján számos további példa
említhetô; Európán kívül pedig a nem amerikai múzeumi modell szinte kizárólag állami.
Összességében az állam mint tulajdonos és alapító, illetve kezelô a közgyûjtemények
domináns szereplôje. Látható azonban, hogy e kitüntetett részvétel nem fed kötelezô
logikai kapcsolatot: az állami tulajdonlás sem nem szükséges, sem nem elégséges a
köztulajdon valós tartalmának kitöltéséhez. Közgyûjtemények sokféleképpen alakultak ki
és növekedtek tovább, az állam szerepvállalása ebben nem feltétlenül volt elôremutató
és ma sem kizárólagosan az.
A gyűjtemények nyilvánossága
Mindez még szembetûnôbb, ha a közgyûjteményi jelleget nem a tulajdon felôl közelítjük
meg. Történetileg és elméletileg ugyanennyire indokolt a nyilvános hozzáférés kritériuma.
Hiba lenne ezt összemosni a tulajdonnal. A felvilágosodás közgyûjteményi
programjának két összetartozó, ám gyakran feszültségbe kerülô elemérôl van szó.
Tulajdonosváltás és nyilvános hozzáférés ideálisan egybeesett a francia forradalom
múzeumi lépéseiben. A brit múzeumok esetében viszont az állami szerepvállalás köztudomásúan
kicsiny volt, az állam gyakran csak a donátorok és a köz kifejezett nyomására
fogadott el egyébként elsôrangú tárgy-együtteseket, s valójában csak ez a késztetés
vezetett azután nyilvánosságukhoz. Számos brit kollekció máig is magántulajdonban
maradt, egyszersmind nyilvánosan látogatható. A közfunkciót ellátják, miközben fenntartásuk
nem az államot terheli, sôt élô példát mutatnak mûkedvelôknek, más gyûjtôknek
a nemzeti kulturális örökség iránti nem elvont, hanem konkrét, személyi, tulajdonosi
felelôsségre.
Köztulajdon nélküli köz-hozzáférhetôségre a legfrissebb példa talán a bécsi Liechtenstein
Múzeum. A nemrég újra megnyílt képtár még az arisztokrata tulajdon demokratikus
megjelenítésére is megoldást lelt: a belépô nem drágább, mint bármely bécsi állami
múzeumba, miközben a belsôépítészet egy lenyûgözô palotáé. Ugyancsak magán
alapítvány mûködteti a fraknói Esterházy Kincstárat, sôt e két kollekció három további,
79