Kulturális örökség - társadalmi képzelet - MEK - Országos ...

TAKÁTS JÓZSEF A nemzeti kultúra megalkotása
és a kultuszok
A konstruktivista nemzetelméletek hívei, mint én magam is, 19. századi kulturális terméknek
látják a nemzetet, amelyet egyrészt hozott anyagból, különféle társadalmi csoportok
hagyományaiból, narratíváiból, jelképeibôl, 1 másrészt versengô módon állítottak
össze különbözô értelmiségi és hivatalnoki munkát végzô emberek, 2
általában az
állam intézményrendszerét használva. Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogyan szerkesztôdött
meg egy-egy nemzet, nagy figyelemmel kell azon kommunikációs formák és mintázatok
felé fordulnunk, amelyek a nemzettel kapcsolatos elbeszélések, jelképek és magatartásmódok
közvetítésével, terjesztésével és társadalmi bevésésével foglalkoztak. Lássunk
egy jellegzetes (talán a legjellegzetesebb) példát a század végérôl. Brandt Juliane
az 1896-os millenniumi ünnepségsorozatot mint „feltalált hagyományt” elemezte, 3 rámutatva,
hogy kialakításában milyen nagy szerepe volt a nemzetközi mintáknak, s hogy
az állam hivatalai aprólékosan igyekeztek megszabni az ünnep részleteit is, „nagyon
részletes” elôírásokkal szabályozva az iskolai rendezvényeket és mintaprédikációk közzétételével
az elhangzó beszédek tartalmát és formáját is. Brandt tanulmánya egyszerre
mutat rá az állam egységesítési-nemzetiesítési szándékára és az ünnepségeken mégis
csak mûködô – ezúttal felekezeti – társadalmi különbségekre, s arra, hogy a millenniumi
beszédek, ünnepségek nyelve milyen nagy mértékben települt rá a keresztény vallás
nyelvezetére.
Errôl a nyelvi rátelepülésrôl a legtöbbet az irodalmi kultuszkutatásból lehet megtudni.
Tanulmányok sora foglalkozott azzal, hogy egy-egy író kultuszának nyelve és
szertartásrendje milyen nagy mértékben követi a vallási kultuszok mintáit, újratermelve
egyben az ôket jellemzô áhítatos beállítódást is. 4 Ugyanakkor – amint már írtam róla –
az írói kultuszok társadalmi gyakorlata általában (nem mindig) a nemzetet létrehozó és
fenntartó emlékezetszocializációs eljárások közé tartozik; „valamely magyar író kultusza
egyben a nemzethez mint emlékezetközösséghez történô szocializálás gyakorlata is”. 5
Margócsy István egyik újabb tanulmányából hozok példát vallási nyelvhasználatra való
rátelepülés és nemzetkonstruáló tevékenység összekapcsolódására az irodalmi kultuszban.
A szerzô szerint az 1843-as Kisfaludy Sándor-ünnep volt az elsô nyilvános alkalom,
amelyen egy költôrôl mint isteni kiválasztottról, s egyben mint a nemzeti
szellem kifejezôjérôl beszéltek két „egymást teljesen átható tendencia” mûködésének
eredményeképp. Az egyik tendencia szerint a költészet „a vallásos transzcendencia
szekuláris helyettesítôje”, a másik szerint a nemzet szelleme elsôsorban a költészetben
fogalmazódik meg. 6
A nemzet megalkotása elsôsorban a tér és az idô nemzetiesítése révén megy végbe.
E folyamatban egyszerre történik kísérlet homogén nemzeti terek és folytonos nemzeti
idô kialakítására, s ugyanakkor jellegzetesen nemzeti terek és idôk elkülönítésére.
A nemzeti táj mint kronotoposz – például a 19. században az Alföld – elkülönül más te-
25