Kulturális örökség - társadalmi képzelet - MEK - Országos ...

mékhalmaz, ami a 19. század folyamán a magyar kultúrában felhalmozódott, jelentôs
mértékben annak köszönhette létrejöttét, hogy ideológiájában a nyelviség szinte demiurgoszként
mûködött – a nyelvi affirmáció igénye elképesztô energiákat szabadított fel;
ám a közösségi lét garanciájaként létrejött konszolidált modern állam keretein belül erre
a nyelvi-ideológiai energiára a továbbiakban nem volt szükség (hiszen már Petôfiék
korában sem volt a nyelviség égetôen fontos ideológiai-politikai probléma; a nyíltan és
egymással szemben megfogalmazott társadalompolitikai elvek korában a nyelvkérdésnek
általánosító, csoport feletti – mondhatnánk – globalizációs jellege szükségszerûen
háttérbe szorult, a magyar nyelv használata pedig, legalábbis a humán értelmiség számára,
tökéletesen természetesként és magyarázatra nem szorulóként jelentkezett).
A dualizmus korában az államilag szabályozott nyelvmûvelés elsôsorban mint állampolgári
magatartás-szabályozó manipulatív és szocializációs tendencia lépett fel, messzemenôen
konzervatívvá vált (mily jellemzô pl. az 1870-es években indult nyelvtudományi
folyóirat címe: Magyar nyelvôr!), s elsôsorban a nyelvi általánosságok biztosítását
igényelte. A nyelvészet és nyelvi ideológia hivatalos (majdhogynem: állami) kontrollként
óhajtott fellépni még az irodalom esztétikai licenciáival szemben is – ennek lenyomataként
értelmezhetô a Nyelvôr-vita Szarvas Gábor és Toldy Ferenc között (az 1870-es
években), vagy késôbb a Nyugat magyartalanságai körül folytatott polémia Horváth
János és Ignotus között (az 1910-es években). 31 S hogy a nyelvszabályozó konzervativizmus
mily ellentmondásokat tudott elôidézni, arra elegendô egy nagyon furcsa példát
idézni: mikor már a késôbbiekben Budapesten is megjelent Tamási Áron Ábel c. regénye,
a hivatalos nyelvmûvelés átíratta a szerzôvel az eredetileg székely nyelvjárásban
írott szöveget – az elsô kolozsvári kiadásban ugyanis Ábel még hitelesen suk-sükölt, amit
az a nyelvmûvelés, mely egyébként a székelységet a magyarság fenntartó erejeként kívánta
beállítani, a magyar nyelvhelyesség értelmében nem javallhatott… 32 Illetve persze
egy aspektusa megmaradt még a hajdani kiterjesztô tendenciáknak – s ez a nemzetiségek
megmagyarosításának asszimilatorikus igénye volt, egészen az oly erôteljes beavatkozási
kísérletekig, mint amelyet az 1907-es Apponyi Albert-féle oktatási törvény próbált,
természetesen sikertelenül, keresztülvinni. 33 E tendenciáknak imitációjaként és erôteljes
visszahatásaként (is) kell értelmezni a trianoni utódállamok nemzetállami keretek között
kiépített, sokszor a 19. századit messze meghaladó totalitárius feltételek mellett is megkísérelt
erôszakos, nyers államnyelvi manipulációit.
A 20. századi magyar értelmiség természetesen szervesen folytatta elôdeinek nyelvközpontú
irodalmiságát – annyi különbséggel, hogy a grammatizáló, nyelvstandardizáló
tendenciákra és munkákra, a humaniórák sokszoros intézményesülése okán, már egyáltalán
nem szorult rá, s így a közösségképzô nyelviség kezdeményezésétôl a tisztán esztétikai
jellegû nyelvi kultúra ideálképzô célkitûzéséig jutott el. A konzervatív nyelvi általánosságot
kötelezôként elôíró nyelvvédô ideál a század elejére olyannyira hivatalossá
és merevvé vált, hogy vele szemben egyszerre három nyelvi fronton indult meg az irodalmi
erjedés: a nyugatos esztéticizmus (ld. akár az Ady által preferált archaizáló, akár a
Szomory Dezsô által képviselt neologizáló stilisztikai szélsôségeket), az avantgárd kísérletezô
aktivizmus (ld. pl. Kassákék radikális gesztusait a hagyományos szemantika és
grammatika áttörésére, pl. A ló meghal, a madarak kirepülnek c. poéma ama híres „értelmetlen”
frázisaiban, melyek oly gyakran keltettek megütközést), továbbá a népi jellegre
hivatkozó alulretorizáltság nevében (ld. a népi írók csoportjának mind ideológiáját,
mind pedig a paraszti „egyszerûségre” hivatkozó gyakorlati stílusideálját, vagy a mindennapi
beszélt nyelv retorizálatlan imitációjára tett kísérleteket, pl. Móricz kiváló re-
36