Kulturális örökség - társadalmi képzelet - MEK - Országos ...

szociológiai, mind erkölcsi parancsokbéli leírásával – tehát annak rögzítésével, kiket tekintenek
a nemzet tagjául, s milyen hazafiúi kötelességeket tartanak számon a nemzet
tagja számára – számtalan helyen találkozunk, a nyelv iránti elkötelezettségnek mint a
hazafiúi magatartás attribútumának még említésével sem. A magyarországi állam- és
kultúrnyelv a latin lévén, a korona alattvalói (azaz anakronisztikus modernséggel szólva:
az állam polgárai) számára – állampolgári minôségükben – közömbös volt, milyen
nyelven szólalnak meg, s a hazai kultúra leírása során is mellôzték a nyelvi szempontokat.
Az ország kultúráját mindvégig egészen más szempontok alapján osztották fel: ha
pl. a 18. század elejének jezsuita irodalomtörténeteit nézzük meg, azt találjuk, hogy a
magyarországi kultúrába a protestáns kultúra gesztusai akkor sem számítottak bele, ha
pl. – mai szempontok alapján – a bibliafordítások hatását felekezet-felettieknek is kell
látnunk (Árvai Mihály literatúra-története szerint Hungáriában nemcsakhogy protestánsok
nincsenek, de a magyar nyelvûség sincs megemlítve!); 7 vagy ha a század közepének
már sok szempontból felvilágosodottnak tekinthetô nagy irodalomtörténeti lexikonjait
vesszük szemügyre (a katolikus Horányi Elekét vagy az evangélikus Wallaszky
Pálét) 8 , akkor más archaikus vonásra figyelhetünk fel: ôk egyházi szempontból ugyan
már toleranciát gyakorolnak, s egymás felekezeteinek teljesítményeit is nagyra tudják
becsülni – ám gyûjtési szempontjaikat csak tartalmilag határozzák meg, s a megszületett
kulturális mûvek nyelviségét tökéletes közömbösséggel rögzítik csupán, semmilyen különbséget
nem tévén az egyes nyelvek között: számukra mindenki magyar (azaz hungarus
kultúrát) mûvelt, aki magyar állampolgárként tollhoz nyúlt; náluk sem a szerzô
anyanyelve, sem a megírt mû fogalmazási nyelve nem játszik értékelô vagy osztályozó
szerepet. Sôt, ennek a nyelvi közömbösségnek elvi (azaz nyelvelméleti) alapjait még
azoknál a praktikus, haszonelvû magyar nyelvûséget sugalló felvilágosodott íróknál is
megtaláljuk, akik a kultúra megmagyarításának igénye mellett (vö. pl. Bessenyei jelszavát:
„Jegyezd meg a nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette
addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga
anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.”)
9
egyébként a magyar államnyelv bevezetése érdekében is agitáltak (mint pl.
Báróczi Sándor az 1790-ben kiadott jelentôs röpiratban, A védelmeztetett magyar nyelvben).
Ôk ugyanis (mondhatnánk: még) nem voltak hajlandók a nyelvben (az anyanyelvben)
többet látni, mint praktikus kommunikációs eszközt, s a nyelvet szimbolikus, jelértékû
funkcióban elképzelni sem tudták (vö. pl. amaz esetet, mikor Bessenyei
felháborodik azon, hogy Sajnovics János, nyelvhasonítása során, kizárólag csak a nyelv
alapján nemzeti történelmet és nemzetkaraktert illetô következtetésre jutott: „de illy
kitsiny oknál fogva oly nagytekintetü dolgot helyébül ki venni és más fundementomra
állatni, nem lehet. Nem a szavakat kell nézni, hanem az erköltsi tulajdonságot”; 10 ugyanígy
a már említett Báróczi Sándor is: „nem a nyelvben, mellyen iratott, hanem magában a
meg irt dologban fekszik az erô… mert a nyelv úgyis tsak vehiculuma ügyünknek edgyik
a másikkal való közlésére; és nem az, melly nyelven közöllyük, hanem egyedül tsak az,
mit közlünk, jön tekintetbe”). 11
A 18–19. század fordulóján azonban e téren radikális átrendezésre kerül sor – a modern,
kultúrnyelvre koncentráló nemzet-meghatározás nemcsak az eddigi társadalomképet
és társadalmi hierarchiát forgatja fel, hanem a nyelv szerepének mérhetetlen
felnagyításával és kizárólagossá tételével a kultúrához való viszonynak, valamint a magyarországi
kultúra egész halmazának is teljes átstrukturálását teszi elkerülhetetlenné
(a magyarországi jelzôt, azaz az archaikus „hungarus” kategóriáját felváltja az anyanyelvre
32