Kulturális örökség - társadalmi képzelet - MEK - Országos ...

és értékítéleteit. Az ôsi, az ôseredeti, a régiség kultusza a nemzet mindenkori politikai
vezetôinek vagy az ellenzékének a saját szándékaira ismer rá az ôsök tetteiben, s megfordítva,
a jelenbeli célokat a példaadó régmúltra hivatkozva igazolja. Ez az ideologikus
beszédmód a hagyomány folytonosságát bizonygatja, ami az átélt változások, sôt radikális
fordulatok ellenére is a szilárd identitás, a maradandóság, a koherens értelem illúzióját
kelti. Dicsekszik ítéleteinek elfogultságával, amelyeket ugyanakkor úgynevezett
„cáfolhatatlan tényekkel” támaszt alá. Mindenben – a hazai tájban és ételekben éppúgy,
mint a tudományos teljesítményekben és a sportsikerekben – a nemzet megkülönböztetô
sajátosságait és érdemeit keresi és találja meg, amelyek a többi nemzettôl (a mindenkori
„burkusoktól”) való különbözést és elhatárolódást igazolják. Miközben a folytonosságot
hangsúlyozza, büszke minden régi újításra, hiszen azt bizonyítják, hogy eleink már
akkor is a haladás élvonalában kaptak helyet, és harciasan szidalmazza mindazokat az
idegeneket és idegenszívûeket, akik elvitatnák az elsôbbség rangját és a belôle levezetett
követeléseket. Féltékeny irigységgel figyeli a „szerencsésebb”, de ennélfogva lenézhetô
népeket, amelyektôl a történelem kevesebb szenvedést és hôsi önfeláldozást követelt. 10
A kulturális örökség nacionalista értelmezését vagy az uralkodó osztály ízléséhez
szabott nemzeti kánon érvényességét a 19–20. század folyamán a baloldali munkásmozgalom
ideológusai a „minden modern nemzetben két kultúra van” elvére hivatkozva
vonták kétségbe, és kísérletet tettek a történeti és kulturális örökségnek az elnyomott
osztály érdekeihez és érdeklôdéséhez igazodó fogalmának kidolgozására. Ennek a törekvésnek
egyik korai, groteszk példája, amikor 1877-ben Plehanov – a narodnyikok, a
munkáskörök és a szocialisták képviselôivel (továbbá hangerejével és fegyvereivel) a háta
mögött – vitába száll Dosztojevszkij gyászbeszédével Nyekraszov temetésén, mert a
szónok pusztán Puskinhoz és Lermontovhoz fogható tehetségként emlékezik meg az elhunytról,
holott az a forradalmárok számára náluk sokkal fontosabb költô, tehát felettük
áll a kánonban. 11 Az államszocialista kulturális politika azután a „haladó hagyományok”
fogalmával kodifikálta a kulturális örökség szelekciójának elvét, amelynek a
mûvészetkritikai gyakorlatát 1936-os írásában Mihail Lifsic esztéta így mutatta be: ez az
elv „lehetôvé teszi, hogy kiemeljük mindazt, ami a mûvészet történetében valóban nagy
volt, s kimutassuk összefüggését a régi kultúra demokratikus és szocialista elemeivel.
A leninizmus tanít meg bennünket eligazodni a mûvészeti örökség történelmi tartalmában,
hogy külön tudjuk választani benne az elevent a holttól, s a jövôhöz tartozót attól,
ami a rabszolgai múlt bélyegét viseli magán.” 12 Végül egy utolsó példa az 1970-es évekbôl
– annak jelzésére, hogy a nemzeti kulturális örökség politikai újraalkotásának igénye
nem leninista kiváltság: John Berger a képek olvasására tanító, a BBC Televízió számára
készített mûsorsorozatában a kezdet kezdetén leszögezte, hogy „a Nemzeti Kulturális
Örökség egész fogalma nem tesz egyebet, mint hogy kiaknázza a mûvészet tekintélyét
a jelenkori társadalmi rendszer és annak prioritásai dicsôítésére”. Éppen ezért nagy
a tétje annak, ki férhet hozzá, ki alakíthatja és használhatja önértelmezése eszközeként
a kulturális örökség tartalmait: „Az a nép vagy osztály, mely elszakadt saját múltjától,
sokkal kevésbé képes népként vagy osztályként szabadon dönteni és cselekedni, mint az,
amelyiknek módja volt megtalálni a maga történelmi helyét. Ezért, és csak ezért vált
mára a múlt egész mûvészete politikai üggyé.” 13
A múlt század hetvenes éveitôl kezdve valóban politikai üggyé vált a nemzeti kulturális
örökség. Az identitáspolitikai mozgalmak fellendülésével és a történelmi emlékezet
kulcskérdéssé válásával összefüggésben a különbözô politikai, etnikai vagy regionális
szervezetek, a feministák, a posztkoloniális államok értelmisége már nemcsak a nemzeti
22