Kulturális örökség - társadalmi képzelet - MEK - Országos ...

elsô személyben!] competens Bírónak nem esmerni, annyit tesz, mint azt a’ vad Nemzetek
közzé helyheztetni.” 11
K. Úr, mondja Némethi Nagy, elragadtatott „az Eltávozás vagy paradoxia szent
szerelmétôl” – szó szerint, vagyis semmibe veszi a köz véleményét, a doxát. Ez a paradoxitás
egyfajta „Aestheticai Illuminatismus”, megmutatni „Hazája elôtt, hogy neki
több lelke van, mint sem azon Bálvány Isteneknek bókoljon, kik elôtt az egész Nép térdepel”
12 – s az érdekes az, hogy az „imádottak recenseálásának” indítékai között valóban
volt ilyesmi, a népszerûség és a bálványimádás metaforikusan (pl. Kazinczynál) gyakran
azonosítódik. Némethi Nagy számára annak kétségbe vonása, hogy valaki, aki magyar
anyanyelvû (és meglehetôsen mûvelt is), érti és érzi a nyelv szükségeit, szintén hasonló
„pártosság”: „Van t.i. egy bizonyos újabb vagy felsôbb Magyarok neme (a’ nyelv Státori),
kik ki nem álhatják azt, hogy már ô elôttök tudott légyen valaki magyarúl, annyival inkább,
hogy Poéta vagy Literator légyen.” 13 Ez a pártosság pedig a nemzetallegória miatt
ugyanúgy halálos veszély a nyelv életére, mint a „visszavonás” és a hagyományok
elhagyása a nemzetére nézve.
A recenzeálás az ô véleménye szerint is tudósok dolga, méghozzá olyanoké, akik a
tudományok hierarchiájának immár feljutottak a legfelsô csúcsára (valahogy úgy, mint
Kármán „ideális cenzora” vagy Batsányi „akadémiai kritikusai”), de „széles tudományok
mellett” még „nagy lelki tehettséggel” is rendelkeznek, s így „a’ közönséges Tudósok serege
felett ollyan magasságra emelkedtek fel, a’ honnan philosophusi szemekkel minden
tudományok határit beláthatják.” A Kölcsey féle „professzionális kritika” (mely kifejezetten
csak az adott tudomány „philosophusi stúdiumain” alapul) Némethi Nagy számára
agyrém: „A’ ki pedig azt állítja, hogy valamelly Munka’ tudományos felvizsgálására,
tsak a’ kívántatik meg, hogy a’ bírálónak professiója legyen a’ mit megítél; semmivel
sem állít képtelenebbet, mint a’ ki azt erôsítené, hogy a’ Tsizmadiának szemibe nem szabad
megmondani, hogy ô roszsz tsizmát tsinál, mivel azt tsak neki lehet tudni, mi a jó
mi a’ roszsz tsizma, mint a’ kinek az professiója.” 14
Pálóczi Horváth Ádám véleménye is az, hogy csak az recenzeáljon, aki írni is tud
– a recenzió célja ugyanis nem a hibák kimutatása, hanem sokkal inkább azok kijavítása,
javaslattétel a megjobbításra – amiben felismerhetjük a klasszicista korrekcióelv maradványait
éppúgy, mint a kritika professzionalitását tagadó álláspontot. Ennél érdekesebb
azonban, amivel Csokonai egyoldalúságának vádját igyekszik visszaverni (hogy t. i. Csokonai
a költészet olyan nemeiben is próbát tett, amelyekhez nem volt tehetsége). Kiemeli,
hogy a méltán becsült és népszerû külföldi szerzôk sem alkottak egyformán jelentôset
minden nemben – miért várjuk hát el Csokonaitól, hogy a poézis minden nemében
tökéleteset alkosson, s hogy életmûvének egész „Alkotmánya” folttalan legyen? 15
3.2. Profik, hozzáértő közönség, nagyközönség: „jogaik” és „feladataik”
az irodalom rendszerében – Berzsenyi, Kölcsey és Kisfaludy Sándor
Berzsenyi antirecenzióinak és Kisfaludy Ruszekhez írt leveleinek is fontos eleme az
a kérdés, hogy releváns-e a (nemzetként felfogott) nagyközönség véleménye a nyelv
és az irodalom kérdéseiben. Mindketten az amatôr, illetve a Liebhaber pozitív értelmét
ôrizve vallják magukat nem professzionális költônek – összhangban azzal, hogy a
társadalmat hangsúlyozottan „rétegzôdésszerûként” (rendi-nemesiként) írják le. A régi,
modern elôtti dilettáns figurája ugyanis, emeli ki Stanitzek, legitim részese volt a
mûvészet és a tudományok színpadának, a befogadásnak éppúgy, mint az alkotásnak,
s lényegében (mint a mûvészetet „szabad idejében”, „szórakozásból”, nem pedig ke-
46