Kulturális örökség - társadalmi képzelet - MEK - Országos ...

RADNÓTI SÁNDOR Antik kulturális örökség
– nemzeti kulturális örökség
A nemzeti örökségnek a kultúrára és intézményeire vonatkoztatott fogalma a francia
forradalomban kristályosodott ki. Talleyrand 1790. október 13-i nemzetgyûlési beszédében
a „Patrimoine National” három alapelvét határozta meg. Az elsô Franciaország
kultúrtörténetének töretlen kontinuitása, a második a szabadság és a mûvészet géniuszának
azonosítása, a harmadik a mûemlékek szerepe a nemzeti oktatásban. Ez mintegy
kijelölte a diskurzus területét. Ennek a diskurzusnak nagyon világosan meghatározott
témája volt: az örökség tárgyainak, anyagi objektivációinak összegyûjtése és
megôrzése.
A gyûjtés és megôrzés feladata ugyanis korántsem volt magától értetôdô. Legalább
két alternatívája volt: a nemzeti kincsnek minôsülô emlékek eladása és ezzel az állam
pénzügyeinek szanálása, illetve a zsarnokság, az egyenlôtlenség és a babona jelképeiként
való elpusztításuk. A harmadik lehetôség, a gyûjtés és megôrzés, a muzealizálás, megalapozásra
szorult. S pontosan erre szolgált a kultúra kontinuitásának gondolata.
Világosan kell látnunk, hogy ebben a gondolatban nemcsak az az állítás újszerû,
hogy van valami, ami megôrizte folyamatosságát az ancien régime elpusztítása után, hanem
az is, hogy az micsoda. A kultúra olyan fogalmáról van szó, amely képes elvonatkoztatni
közvetlen tartalmától és múltbeli történelmi funkciójától. Ennek fejében nagyobb
súllyal esik a latba a kultúra absztrakt tartalma és felvilágosító funkciója, amely az emberi
világot emberi alkotásnak tekinti – kiemelve az ennek leginkább megfelelô két kreatív
tevékenységformát, a mûvészetet és a tudományt. A „Patrimoine National” fogalma voltaképpen
nem más, mint a mûvészet, irodalom, tudomány mindaddig jobbára személyes
kapcsolatokon alapuló virtuális respublikájának egy egyre komplikálódó intézményrendszerrel
való felváltása. A jakobinus terror idején született meg a mûalkotások elpusztítását
tiltó rendelet, és e dekrétum elsô pontja szögezi le a mûvészeti és tudományos emlékek
teljes történelmi örökségének megôrzését, ezt a máig érvényes alapelvet.
Enélkül a kultúra-fogalom nélkül a mûtárgyak, vagy legalábbis azok egy jelentôs
része „a korábbi királyok félelmetes emlékeinek” minôsülnek, amelyeket meg kell semmisíteni.
1790-ben, majd 1792 nyarától egy éven keresztül sûrûn elô is fordultak az ikonoklazmus,
a képrombolás esetei, részben mint ellenôrizetlen forradalmi cselekmények,
részben pedig mint államilag ellenôrzött rendszabályok. Az emlékezet törlése ez: egyfajta
damnatio memoriæ. Az emlékezet fenntartásának, a nemzeti örökség megôrzésének
szükségessége, konkrétan egy nemzeti múzeum megalapítása mindig ezekkel szemben
jelenik meg; Talleyrand, Grégoire abbé és mások javaslataikkal a vandalizmus ellen léptek
fel. Edouard Pommier joggal hívja föl a figyelmet Pierre-Joseph Cambon hozzájárulására,
aki talán elôször fogalmazta meg, hogy a múzeumi megôrzés profanizálást,
semlegesítést is jelent. Javaslata új értelmet ad a múzeum intézményének: a kontextustól
való megfosztás funkcióját.
15