Kulturális örökség - társadalmi képzelet - MEK - Országos ...

dolhatunk Niklas Luhmannra is, aki szerint a nemzet a társadalmi komplexitás-növekedéssel
ellentétes „találmány”, mely egyfajta hatékonyságnövelô újra-homogenizálást
szolgál; kicsit emlékeztet ez Eötvös József híres megfogalmazására, amely szerint a 18.
század uralkodó eszméinek hármasában (szabadság, egyenlôség, testvériség) a harmadikat
a 19. században a nemzetiség váltja fel. A nyelvi-kulturális nemzet identitása az irodalom
egy sajátos funkciója segítségével alkotódik meg a 19. században, mely úgy lép fel
immár, mint ami egyszerre megalapozza a kultúrát és egyszersmind maga a megôrzendô
kulturális örökség (literatúraként, nemzeti mûveltségként – de maga a szépirodalom
még ezen belül is kiemelkedô pozíciót foglal el ebben a „kincsestárban”).
Az irodalom modern fogalmához az egységes (nemzeti) kultúrájú közösség mellett
hozzátartozik a nagyközönség és a „profik” új szempontú különválasztása is: a modern
irodalom mûködésének rendszerében a nemzeti magas irodalmi kánon határait a „profik”
húzzák meg – a nemzet viszont egyenlôk közösségeként határozódik meg, amelyen
belül a közkincshez, a kultúrához mindenkinek egyenlô joga van hozzáférni. A nagyközönség
nem lehet szakmailag releváns kritikai fórum (sôt, a túl nagy közönségsiker általában
szakmailag „gyanússá” teszi a mûvet), ám ebbe a publikum – a történeti szövegek
tanulsága szerint – elég nehezen törôdött bele. A két ellentétesnek tûnô kritérium
megint csak párhuzamosan, egymást feltételezve alakul ki a 19. századi kritika története
során, s az irodalom kétféle használati módjának létrejöttét eredményezi.
3. Népszerűség–viták: a nagyközönség „elnémítása”
Kazinczy, az 1826-os Hébe recenziójának elején röviden áttekintve az elmúlt ötven év
ébredô irodalmi életét, igen meglepôen interpretálta a nyelvi és kritikai vitákat: „e négy,
Báróczi és Bessenyei, s Baróti és Révai, illetni merék a Szokás nyelvét, Bessenyei bátran
meg is támadta, s mert érzék, hogy a Szokás nyelve a beszéd czéljának meg nem felel, s
érzést és gondolatot nem alkalmatos a szerént festeni, a mint azt a Mesterség kívánta.
A közönséges Olvasó meg nem foghatá, melly dühödtség szállá-meg Íróinkat hogy ôk a
Nemzet birtokát a magokénak tekintik, s magok csinálnak Nyelvet magoknak. A kiket
a Természet több érzéssel álda-meg, s ízléseket a régiek és újak ólvasása által mívelgették,
sajdíták, hogy az nem esik nyomos okok nélkül, de felakadtak a Merôk ollykor igen
is vastag botlásaikon. Közönséges volt a panasz, hogy készûletlenek fogtak a Nyelv-míveléshez,
s Dolgozók és Olvasók elkezdék egymást vagdalni mint midôn a ködben azon
egy sereg maga magát pusztítgatja.
Íróink évenként szaporodtak s szaporodtak Olvasóink is, de ezek és azok alig érezhetôleg.
Egy jó Isten hadat támaszta Metricus Kezdôink között, s magoknak nem dicsôségekre,
de az ügynek javára; elmérgesedettet, vérest, vastagot. Ez gondosabbá tevé az
Irókat mint külömben voltak volna, s az ügy nem-dolgozó barátjai megismerkedének
a kérdéssel, melly felôl azok perlettek.” 8
A nyelvújítás úgy jelenik meg, mint írók és olvasók, pontosabban a nagyközönség vitája.
Bár írók és olvasók „azonegy sereghez” tartoznak, mint az ügy munkásai és „nem
dolgozó barátai” (ez a felosztás emlékeztethet minket a Magyar Arcadia társaság tervezetének
„legelôire” és „mulatóira” is), tanulságos, hogy a nagyközönség és a nemzet
egyes szám harmadik személyben áll, míg íróink a közösség tudatát jelzô többes szám
elsô személyben. A közönségen belül is különbség van nagyközönség (a „közönséges olvasók”)
és az „értôk kis köre” („akiket a Természet több érzéssel álda meg”) között – kevéssé
meglepô módon. A vita oka Kazinczy interpretációjában az volt, hogy a „közönséges
44