Kulturális örökség - társadalmi képzelet - MEK - Országos ...

ez tehát egyrészt a részben lezártnak feltételezett múlt által ránk hagyott javak meglétén
alapszik, másrészt azon a termékeny pillanaton, amikor valamely romban, szövegben,
rigmusban, dallamban felismerjük, azaz megalkotjuk az örökséget. Az örökösök tehát
nem pusztán passzívan elszenvedik a megajándékozottság állapotát, hanem
ellenkezôleg: teremtô részük van a múlt elidegenítésének és hozzáférhetôvé tételének
mozzanatában. Azaz lehetünk jó vagy rossz örökösök, sáfárkodhatunk jól mindazzal,
amit a sajátunkként ismertünk fel, és viselkedhetünk gondatlan gazdaként, aki veszni
hagyja a termés javát. Arról nem beszélve, hogy az örökösök között gyakoriak a viták.
Ha például a nemzeti kulturális örökség fogalmára és megalkotásának, majd ôrzésének
folyamatára utalunk, akkor azonnal érthetô, hogy a viták miért is élesek, miért elkerülhetetlenek.
A világörökség koncepciójának kidolgozásakor nyilván a nemzeti örökségek
javakért való versenyfutását kívánták ellensúlyozni. Csakhogy mindez – óhatatlanul – az
örökség fogalmának és gyakorlatának semlegessé válásával, részben elkerülhetetlen virtualizálódásával
járt. A világörökség fogalma mögött tehát újra és újra elôbukkan a kulturális
homogeneitás, illetve a lokális identitások, végül a hibrid kultúrák kérdése.
Nyilvánvaló, hogy az örökség mérete, használata, szerkezete, mindazok az intézmények,
amelyek annak mibenlétét megjelenítik és elérhetôvé teszik, azaz fenntartják a
kánont és a szabályozott hozzáféréseket, mindezek együttesen befolyásolják mindazt,
amit társadalmi képzeletnek hívhatunk. Vagyis a társadalmi képzelet, tehát mindaz, ami
a jelen és jövô világát szabályozhatja, nagy mértékben a múlt megalkotásának mikéntjeitôl
függ. Ez a folyamat jelentôs mértékben összekapcsolódik a modernitás válságával,
majd a párhuzamos modernitások elméleteinek, koncepcióinak kialakulásával. Úgy vélem,
ez az átalakulás szorosan köthetô az „emlékezet-fordulat” uralkodóvá válásához,
amelynek megfelelôen a kulturális örökség szakértelmi (mûemlékvédelmi) kérdésbôl
társadalom- és kultúraelméleti problémává vált. A hidegháborús évtizedek a jövô uralásáért
folytatott versennyel teltek el: azaz a társadalmi képzelet normatív formáit a közvetlen
cselekvés határainak megjelölése uralta. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a képzelet
és a fantázia határvidékei egybeestek, és a távoli horizontok felvázolása egyszerre volt
feladat az óceán mindkét oldalán épp úgy, mint a berlini falon innen és túl.
Ma nagyon más idôket élünk. A társadalmi képzelet határai immár nem az univerzalizmus
által keretezettek, hanem az új lokalitásokat elôtérbe helyezô globalizációnak
megfelelôen alakítottak. A távolságok, absztrakt helyek és közvetlen terek univerzális modernitás
alatti rendszere összeomlott. S ekkor jött el az örökség nagy órája. Ugyanis kiderült,
hogy a nagy és absztrakt vonatkoztatási rendszerek helyén a közvetlen kisvilágok,
adandó alkalommal a provinciák által teremtett kulturális normák a kötelezôek. Centrum
és periféria nem érvényesek többé, a világörökség az egyetlen egyes számú fogalom;
ebben viszont a többes szám az elfogadott beszédmód. A képzelet egyre inkább az emlékezésben
tárul fel, s mindez már nem a költészet, hanem a gyakorlat leckéje.
Ezért is érdemes a kulturális örökséggel és közvagyonnal mindannyiunknak foglalkozni.
Kik is lennénk mi magunk: ez a mai idôkben egyre inkább a múlt megalkotásának
processzusában tárul fel.
• • •
8