Kulturális örökség - társadalmi képzelet - MEK - Országos ...

ÉBLI GÁBOR Mitől a közé egy gyűjtemény?
Közgyûjtemény: az állam, önkormányzat, köztestület, közalapítvány tulajdonában mûködô
vagy általuk alapított könyvtár, levéltár, muzeális intézmény. Így summázható a
2001. évi LXIV, a kulturális örökség védelmérôl hozott törvény hetedik paragrafusa negyedik
pontjának meghatározása. Törvényi definíció, levéltáraktól múzeumokig terjedô, átfogó
igény – mindez kiemelt figyelmet jelent. Maga a közgyûjtemény kifejezés is veretes.
A „köz” szócska egy közösség számára reprezentatív jelleget, valamint a magángyûjteményekkel
szemben erkölcsi magasabbrendûséget sugall. S tény, a közgyûjtemények a
felvilágosodás egyik legnemesebb vívmányát testesítik meg. Ám nem féloldalas-e értelmezésükben
egyedül a tulajdon szempontját érvényesíteni? Történeti és nemzetközi példák
a „köz” szócska jóval árnyaltabb jelentésére utalnak, s ez szélesebb feladatokat állít
ezen intézmények elé.
A modern közgyûjtemények jelentôs része kétségtelenül tulajdonosváltás révén
nyerte el mai státusát. Az állam megvásárolta, ajándékba kapta vagy kisajátította a magántulajdonos
anyagát. Mindhárom módszer máig is él, csak formájuk változott. A magángyûjtemények
megvétele ritkább lett, az állam adózási elônyökkel inkább a donációkat
szorgalmazza. Olyannyira, hogy bizonyos adományok szinte kötelezôek, s ezért a kisajátítás
mai formájaként foghatóak fel. A francia és a brit közgyûjtemények gyarapodásában
évtizedek óta döntô az örökösödési adó szerepe: a készpénzben kifizethetetlenül
magas összegû adót az örökösök kénytelenek mûtárgyak ajándékozásával megváltani.
A kisajátítás tehát nem csupán a nagy francia, az orosz, vagy az 1919-es magyar forradalom
egyik velejárója volt, hanem kozmetikázott formában ma is alkalmazott nyugati
gyakorlat egy-egy gyûjtô halálakor.
E példa eredeti motivációja a kultúra demokratizálódásában keresendô. Fiskális
eszközökkel a közgyûjtemények gyarapodása érhetô el, a közvagyon növekszik. Közelebbrôl
megnézve azonban ez nem is feltétlenül demokratikus lépés. Az örökösök és
az állami kulturális bürokrácia képviselôi a társadalmi igények kizárásával állapodnak
meg az örökösödési adó elköltésérôl. Ha a mûtárgyakat elárvereznék, azok ugyan más
tulajdonoshoz kerülnének, ám az adó valóban befolyna, s más társadalmi célokra lenne
fordítható.
Ez a dilemma merül fel az amerikai gyakorlatban is. A közismerten nagyszámú donáció
folyamatosan gyarapítja a múzeumokat – csakhogy ennek mintegy harmadát az
adókedvezmények révén igazából az összes adózó együtt finanszírozza. Számos népcsoport
feltehetôen egészen más fejlesztéseket látna szívesen, mintsem, hogy a feje fölött
egy szûk szakmai elit mûtárgyak átruházásáról döntsön. Mivel az adózási törvényeket
végeredményben az egyes nemzetgyûlések hozzák, ezek a kérdések a közgyûjtemények
tulajdoni hátterérôl valóban jogi, politikai ügyek. Ennyiben megalapozott kezdeti definíciónk
kizárólagos összpontosítása a tulajdonlásra. Látható viszont, hogy a közgyûjteményi
helyzet által sugallt demokratikus státus és erkölcsi fölény torzítva érvényesül.
77