Kulturális örökség - társadalmi képzelet - MEK - Országos ...

zonyossággal, hogy a még be sem következett „végkifejletek” magyarázatában már nem
lesz rá szükség.
A hagyatékból tehát szelekció eredményeként jön létre az, amit belôle birtokba veszünk
és örökségünknek nevezünk. A válogatás nemcsak lomokat, hanem romokat is
hagy maga után: a damnatio memoriae (a könyvégetés, a képrombolás, a szobordöntés,
az épületbontás, az iratmegsemmisítés) is a birtokbavétel egyik formája. A lassan változó,
tradicionális társadalmakban folytonos hagyomány van, amit feledés és újítás alig észlelt
ritmusa tart fenn, de nincs kulturális örökség. A kulturális örökség mai konstrukcióit és
használatát elemzô könyvében David Lowenthal idézi is egy ôshonos ausztráliai megjegyzését
arról, hogy „a fehér emberek nem tudják, mit felejtsenek el és mire emlékezzenek,
hogy mit engedjenek el és mit tartsanak meg”. 4 Valójában tudják (vagy nem tudják,
de teszik): a szelekció elve a saját közösség kohéziójának és azonosságtudatának
erôsítése, a tagok összetartozás-érzésének megtámogatása a másoktól való különbözés
kidomborításával, a közösség kollektív emlékezetének megteremtésével – amit a közös
elôdök hôsi tetteinek, szenvedéseinek és a csoportért hozott áldozatainak történeti elbeszélése
hordoz. A közösség – mint Homi Bhabha híres, DisszemiNáció címû tanulmányában
is olvasható – egyszerre tárgya, címzettje és referense ennek a jellegzetes narratív
kommunikációnak, amely a közösség rangját, jogcímeit és a bele tartozók jogos büszkeségét
hangsúlyozza. A tárgya, amikor ez az elbeszélés performatív beszédaktusként feszültség-
és konfliktusmentes közösséggé homogenizálja hallgatóságát; a címzettje, amikor
a hatalom birtokában és a tekintély súlyával megfogalmazott, „pedagógiai” intelmek
közönségét alkotja; és a referense, amikor mindennapi élete mint a közösség folytonosságának
bizonysága kerül bemutatásra. 5
A hagyaték és az örökség értelmezésében a leglényegesebb különbségek a közösség
nagyságától függenek, amely lehet család, nemzetség, törzs, nemzet, etnikai vagy kultikus
közösség, politikai osztály vagy foglalkozási csoport, sôt az UNESCO értelmezésében
az egész emberiség. Míg a kisebb csoportok kohézióját a tagok közti rendszeres
érintkezés biztosítja, ahol az ôsök szellemére és a hagyomány parancsaira hivatkozó, ismert
és elfogadott konfliktuskezelési eljárások feloldhatják a nemzedékek közti érdekkülönbségek,
valamint a nemzedéken belüli versengés okozta feszültségeket, a nagyobb
– és önmagukban is differenciálódott – csoportok integrációja folyamatos politikai
munkát igényel: az egymásba kapcsolódó jelentéstulajdonítások olyan hálójának a szövögetését,
amely nemcsak kultikusan kitüntetett helyszíneken és alkalmakkor, hanem a
legkülönbözôbb gyakorlati területeken és absztrakciós szinteken is ugyanannak a kis
számú állításnak a bevésését és érzelmi megerôsítését teszi lehetôvé. Ezt a hálót tehát
azok a fogalmak és formulák feszítik ki, amelyekben a tapasztalatok megfogalmazhatók
és közölhetôk. A bevett értelmezésekre rácáfoló tapasztalatok ennélfogva alig azonosíthatók
vagy érthetôk, s – ha egyáltalán – csak töredékesen kifejezhetôk. Kizárólag az egynemûség
és ellentmondásmentesség látszatát megmentô, hatalmilag is szentesített megfogalmazásmódok
segítségével épülhetnek be az egyéni tudásba és a közösen igaznak
tartott vélekedések készletébe, máskülönben viszont hamar feledésbe merülnek. Pierre
Bourdieu-nek szinte az egész életmûvét az így létrejövô szimbolikus univerzumok elemzése
teszi ki, azoknak a mechanizmusoknak a feltárása, amelyek az egyének háta mögött,
de tevékeny részvételükkel megvonják és védelmezik az elgondolható és kimondható
dolgok határait, ezzel kialakítják az adott társadalom közös nyelvét, és biztosítják, hogy
a közös nyelven megfogalmazott üzeneteket a társadalom különbözô érdekû, politikai
erejû és életvitelû csoportjai egyaránt a saját tapasztalataikat értelmezô, erkölcsi elveiket
20