Családi Kör, 2017. október 5.

Jól érezzük-e magunkat az iskolában?
A múlt heti lapszámban az egyik nyugalmazott
iskolaigazgató, aki az elfoglalt
szülők helyett nagyapaként olykor bejár
az iskolába, tanulságos jegyzetének utolsó
mondatával tollam alá adta a mai témát.
Köszönet neki látatlanból és utólag is.
Leírja, hogy tanári szakvizsgáján annak
idején megkérdezték tőle: milyen a jó iskola.
Manapság nem kérdeznek ilyeneket a
nem is létező, de elvehető tanári licencért
aspiráló tanároktól, mert a vizsgáztató testületek
koncepcióját nem a jó iskola értékei,
hanem az oktató-nevelő munka meganyi
buktatója határozza meg.
A vizsgáztató tanár azt várta válaszul: a jó
iskola az, ahol a diák jól érzi magát. A pedagógiai
gyakorlatban tapasztalt és nagyapaként
is értőn odafigyelő jegyzetíró az axiómaszerű
mondatot így igazította a jelenkor
körülményeihez: a jó iskola az, ahol a diák
és a pedagógus is jól érzi magát.
Frusztráció minden irányban
Jó lenne, ha jó lenne
hiányos higiénés, kulturális, sőt akár egészségügyi
állapotok hozadékával.
Mert neki a törvényalkotók ezt találták
üdvözítőnek, bár saját gyermekeiket a miniszterünk
által irányított magán- vagy hasonló,
államilag működtetett elitiskolákba
tudják járatni. Olyannyira, hogy még a mindenki
számára kevesebb frusztrációt nyújtó
csoportos differenciálást is szegregációnak
kiáltották ki, és a törvény teljes szigorával
fenyegetik.
oktatás
A mondat talált, a hajó süllyedt. Az utóbbi
néhány éve keserűen szembesülünk azzal,
hogy minden igyekezet és konok kitartás
dacára a jó iskola a fenti, sommás
definíciója inkább vágy, mint valóság.
Az iskolákban frusztrált diákok sokasága
vergődik, mert a befogadó és toleráns környezet
és a mindenki számára azonos módon
kínált minőségi oktatás nemes felszíne
alól kivirít az álságosság. Lehet-e a deklarált
célok szerint egyaránt elérhető és hozzáférhető,
mindenkinek (az igencsak sokféle)
igényeihez és képességeihez egyaránt,
azonos időben, azonos helyen és azonos
körülmények között a lehető legmagasabb
színvonalú oktatást nyújtani? Amikor ez a
színvonal egyesek számára szédítő mélységekben
keresendő. Mások ellenben szárnyalni
lennének képesek, ha valaki lendíteni
tudna rajtuk. Úgy, hogy a felfelé kapaszkodó
ne rántsa magával a segítőt, segítő pedig
azt, aki szárnyalni próbálna. Mindeközben
még mindig ott a magára maradó
többség. Amelyre viszont nem jut idő. Pedig
kevesebb támogatás is elég lenne, hogy
ne induljon el lefelé a lejtőn, hanem erőt
merítsen az emelkedéshez. Még akkor is, ha
szárnyakat növeszteni nem tudna.
És hogy ne lenne frusztrált a tanuló, ha
a legnemesebb emberiességi szempontok
örve alatt a nap jelentős részét olyan környezetben
kénytelen tölteni, ahol a vele
egy fedél alá kényszerültek igényei, értékrendje,
szokásai és magatartása között óriási
szakadék húzódik. És küszködnie kell a
És mivel az elvárásokra épülő társadalom
vélelme szerint a diák eredményessége
egyedül a számszerű osztályzatokkal fejezhető
ki, mindegyikőjük elégedetlen akkor
is, ha nem a legmagasabb jut belőlük. Azoknak
is, akiktől sajátos körülményeik folytán
kevesebbet lehet elvárni. A gyermek (sőt:
a közösség) vélt vagy valós igazságérzete
nem ilyen rúgóra jár. Igaz: ezt kellene átformálni.
Hosszú és bizonytalan kimenetelű
folyamat. Van-e ebből a szomorú, de bűvös
körből kiút?
Fogatlanul, de elszántan
És vajon jól érzi-e magát a pedagógus?
Magam és kollégáim is hosszú évtizedeken
át örömmel jártunk be az iskolába. Jól
éreztük ott magunkat, mert a munka mellett
sikerélményből is jutott bőven. Diákjaink
zömével együtt, amiről utólag is rendre
meggyőződünk egy-egy spontán vagy
szervezett találkozás kapcsán.
Ma reggelente mélyeket sóhajtozom,
mielőtt elindulok. Nem annyira magam miatt,
megszokhattam ennyi év alatt a gyűrődést.
Nyugtalan vagyok a diákjaink miatt,
mert frusztrációik pillanatok alatt erőszakos
kitörésekbe csapnak át. Melyek parttalan
áradása nem kíméli mások testi-lelki integritását,
legyen a célpont gyermek vagy
felnőtt. Olykor a sajátjukét sem.
És aggódom kollégáim miatt, akik ki vannak
szolgáltatva a diákok és szüleik kitörésének,
de az oktatás egésze felett regnáló,
magát hatósági, rossz esetben szakmai feljebbvalónak
tartó rendszer mindinkább teljesíthetetlen
adminisztrációs elvárásainak és
lenéző attitűdjének. Amelynek szövevényéből
csakis vétlen bűntudattal és az önbecsülés
súlyos csorbáival lehet kiszabadulni, vagy
örökre belegabalyodik az ember.
És álladóan ott lebeg felette a felesleges
ember keserű sorsának damoklészi kardja.
Pedig eredendően értékes és hasznos
embernek gondolja önmagát. És aggódni
kényszerül a sorsa miatt, mert kevés a pénze,
bizonytalan a munkája, naponta el kell
tűrnie, hogy éretlen süvölvények és önjelölt
hivatali korifeusok megalázzák, miközben
képtelen megvédeni a saját méltóságát.
Ha pedig kihullik néhány foga, fogatlanul
kell kiállnia a katedrára, mert béréből
nem tud valamirevaló fogpótlást készíttetni.
Miközben Zoran Kesić megrázó jegyzetе
(Krezubi protiv svezubih) jut eszébe arról,
hogy hogyan válik maga is akarata ellenére
a „fogatlanok” emblematikus figurájává.
Még ha lélekben, meggyőződésében és hitében
ép fogú szeretne is maradni.
BERETKA Ferenc
2017. október 5. 15