Családi Kör, 2017. október 5.

Gömb-villám
Gyökerek és szárnyak
Amikor a közelemben csapkod a villám,
akkor egyáltalán nem érzem komfortosan
magam. A dörgés, villámlás elől védett
helyre igyekszem, és csak azért fohászkodom,
hogy nehogy a mi házunkba csapjon.
Ez a helyzet akkor is, amikor az emberi
kapcsolatok terén dörög az ég, amikor szerelmek,
hosszú barátságok, sokéves házasságok
szakadoznak, hullanak szét. Visszahúzódom
a saját kis csigaházamba, és az az
önző érzésem támad, hogy jaj, csak nehogy
velünk is előforduljon ilyesmi. Csak a családban,
a barátok közt ne! Együttérzéssel,
de messziről nézem azt a kisírt szemű ismeretlen
hölgyet, aki semmivel sem törődve
ugrik fel a kávézó asztalától, és szalad, hátra
sem nézve, az asztalnál maga elé bámuló
férfitól minél távolabb. Szegény. Hallom
az ismerőseim családjában megesett történeteket,
X meg Y szomorú esetét. Ők is,
meg ők is elválnak. Velük ez meg ez történt.
Sajnálkozom a szomorú sorsokon, és talán
adakozom is a földrengés vagy a vihar sújtotta,
fedél nélkül maradt névteleneknek.
De az egészen más, mint amikor valaki
olyat sújt a végzet, akit nemcsak ismerek,
de szeretek is. Akkor már biztosan bevonódom,
és segíteni szeretnék. Igazán. De
mit tehetek azért, hogy enyhítsem szeretteim
fájdalmát? Segíthetek-e valahogy? Ha a
tetőbe csapott a villám, és néhány óra múlva
csak az üszkös gerendák látszanak, akkor
azonnal tudom, mit kell tennem. Segítek intézni
a kiköltözést, a biztosítót, adok pénzt,
vigyázok a gyerekekre, megrendeljük az építőanyagot,
hívjuk a mestereket, és persze addig
költözzenek hozzánk. Arra talán csak egy
röpke sóhajnyi marad, hogy alig körvonalazódó
bűntudattal megkönnyebbüljek: nem
velünk történt. Így legalább tudok segíteni.
Viszont hogyan tudok segíteni, amikor
nem anyagi a kár? Amikor a kapcsolat szakad
szét, belehasítva egyikük, de inkább
mindkettejük lelkébe. Szépek, okosak, kedvesek.
Jó volt őket együtt látni. Tegnap
még mosolyogtak. Mi a csuda történt? Mi
hiányzott?
Azt mondják, a legtökéletesebb forma a
kör, a legtökéletesebb alak a gömb. Amikor
a vonal vagy a test minden pontja azonos
távolságra van a középponttól. Na, igen.
Szép. De tudjuk, hogy messze nem minden
kerek. És talán unalmas is lenne, ha
csupa gömb gurulna a mi saját gömbünk,
golyónk körül. Nem is tudnánk igazán értékelni
a miénket. Így viszont, maradnak a
döcögő gömböcök, sokszögek, poliéderek,
a konvex és konkáv szögekkel tarkított változatos
méret- és formatengerben. (A matematikus
olvasókat kérem, hogy nézzék el
mértani/[tér]geometriai hiányosságaimat!)
Persze legtöbben azért gömböt szeretnénk.
Azt a bizonyos gömböt a platóni
lakomából, a saját kettévágott gömböm
másik felét, amellyel kiegészülve egész lehetnék
ismét. Azzal szeretnék találkozni,
aki segít begyógyítani a sebeimet. Aki
Jó volt őket együtt látni. Tegnap még mosolyogtak. Mi a csuda
történt? Mi hiányzott?
boldoggá tesz. Pedig talán akkor járok jó
úton, ha nem a másik, minél jobban illeszkedő
félgömböt keresem, hanem igyekszem
magamat kikerekíteni lelkileg, szellemileg,
hogy aztán vígan döcögve-gurulva
találkozhassak egy-két-három másik, vidáman
döcögő-guruló, többé-kevésbé kerek
(gömbölyű) valakivel… Hogy aztán együtt
guruljunk tovább az életen. Amíg lehet. Barátként,
szerelmesként…
Jó, ezt értem. De itt vannak ők. Akiknek
most nagyon nehéz. Akiket fojtogat a fájdalom.
A gömbvillámként szinte a semmiből
felbukkanó és pusztító fájdalom. Hogyan
tudnék segíteni nekik? Tehetetlenül, eszköztelenül
állok, átérezve a bánatot, törölgetve
a könnyeket. Közhelyek kúsznak elő
vigasztalásként. Nagy, súlyos igazság tartalmú
közhelyek, melyeket a válságos időszakokon
kívül, józanul persze mindenki ért:
Ami nem öl meg, az megerősít. Minden vég
egy új kezdet… Aztán eszembe jut egy kis
keleti tanmese is. Nemrég olvastam valahol,
talán más is ismeri:
„Egyszer egy indiai hercegnő
az édesapjától kapott
gyűrűvel felkeresett egy
hindu bölcset. Azt kérte tőle,
hogy véssen a gyűrűbe olyan
bölcsességet, amely a szomorú
napokon vigasztalja, a nehéz
helyzetekben bátorítja, a
boldog időszakokban pedig
óvatosságra inti. Amikor
visszakapta a gyűrűt, egyetlen
szót talált belevésve:
ELMÚLIK.”
Minden elmúlik, és ez így kerek. Még
ha néha fáj is. Mert azért legtöbbször
szépséges…
És persze jó, ha fejben tartjuk a kulcs szót,
hogy elmúlik, de az sem baj, ha elfelejtjük.
Sorsunk mindenképpen figyelmeztetni
fog bennünket. Visszaránt, ha túl magasra
repültünk, és reményt ad a legsötétebb
kétségek idején is. Csak legyünk készen
észrevenni…
GARA Kata
2017. október 5. 27