Családi Kör, 2017. október 5.

gyerekszoba
Késő délután volt, és Szél Jankó
szokásához híven éppen délutáni
sziesztáját töltötte: az ablakban
üldögélve figyelte a járókelőket.
Ilyenkor a legcsendesebb a ház.
Anya Bébibabát altatja, apa dolgozik, Zsüninek
és Bőszinek pedig csendben kell
lenniük, nehogy megzavarják kistestvérük
álmát.
Szél Jankó épphogy csak feltápászkodott
délutáni sziesztájából, és álmosan
lemászott az ablakból. Zsüni és Bőszi
a kirakóval szöszmötöltek a sarokban,
és mivel Szél Jankó nem szereti a puzzle-t,
úgy döntött, sétál egyet. Amikor kilépett
az udvarra, különös hangokra lett
figyelmes a szederbokrok közelében. Valami
furcsa szuszogást hallott. Hegyezte
a fülét: vajon honnan jön ez a furcsa
nesz? Egyszer csak valami megmoccant
a szederindák tövében. Szél Jankó közelebb
lopakodott.
– De hiszen ez egy sündisznó! – kiáltotta
vidáman, majd rögtön el is hallgatott,
mert a kisállat a hangra összegömbölyödött.
Biztosan nagyon megrémülhetett
szegényke. Szél Jankó lassan hátrált, majd
mikor úgy gondolta, elég messzire került
a sünitől, és nem ijeszti meg, ha hirtelen
mozdulatot tesz, sarkon fordult, és beviharzott
a házba. Azt a felfordulást, amit
ezután csinált, el sem tudjátok képzelni!
– Gyerekek! Gyerekek! – óbégatta.
– Egy sündisznó! Sündisznó a szedresben!
Gyertek gyorsan, ilyet még nem láttatok!
Zsüni és Bőszi épp a pinocchiós kirakóst
rakták, és el sem tudták képzelni, mitől
ilyen rettentően izgatott Szél Jankó. Kirohantak
az udvarra, hát látják, amint lábujjhegyen
a szederbokrok felé lopakodik.
És még mást is láttak ám.
– Jaj de édes kis süni! – kiáltott Zsüni,
aki már tavaly nyáron is látott sündisznót,
amikor mamival a virágoskertben kapálgattak.
Most is azonnal, még az ajtóból
kiszúrta a kis tüskést. Bőszi nem értette,
hogy mi történik, ezért Zsüni kézen fogta,
és csendben a szedreshez vezette, egészen
közel a sündisznóhoz, hogy a kisfiú
is jól szemügyre vehesse. A süni meg sem
mozdult, annyira megrémült szegény.
– Sünmalac – suttogta Bőszi izgatottan.
– Mi az, hogy sünmalac? – értetlenkedett
türelmetlenül Szél Jankó.
Zsüni azonban tudta, mit ért ez alatt
kisöccse, és nevetve magyarázta Szél
Jankónak:
– Kis sündisznó. Vagyis: sünmalac.
– Jaj, Bőszinek muszáj mindennek valami
más nevet adni?! – dohogott Szél
Jankó.
22 2017. október 5.
A sünmalac
A süni közben ijedten szaglászta a gyerekeket.
Szél Jankónak megint támadt
egy bolondos ötlete.
– Tudjátok mit? Most menjünk kicsit távolabb,
hogy a süni elindulhasson haza!
Mi meg csendben utánalopakodunk, követjük
a kuckójáig. Akkor aztán mindennap
megnézhetjük, mit csinál, és élelmet
is vihetünk neki.
Zsüni és Bőszi belementek a játékba.
Visszavonultak egészen a bejárati ajtóig,
onnan figyelték a kis sünmalacot. A süni
tett néhány tétova lépést apró lábaival,
majd uzsgyi. Megindult a kert felé. Szél
Jankó és a gyerekek utánairamodtak, de a
süni nagyon fürge volt.
– Nézzétek, beszaladt a málnabokrok
közé a szomszéd kerítése mellett! – kiáltotta
Szél Jankó.
– Szél Jankó, én nem látom sehol, hova
tűnt? – kérdezgette Zsüni izgatottan Jankót,
aki közben bemászott a sűrű bozótba.
– Ajjajj! Valami megszúrta a popsimat –
panaszkodott Szél Jankó.
– Biztos a süni – súgta izgatottan Zsüninek
Bőszi.
– A málnabokorban bizony akad egykét
tövis... – anya hangját hallották a hátuk
mögött.
– Mit csináltok? – kérdezte anya, aki
nem látta a sünmalacot, csak azt, hogy a
gyerekei a földön hasalnak a málnabokrok
tövében, Szél Jankó meg a bokorban
jajgat.
– Hol a süni? – kérdezte Bőszi, és máris
sírásra görbült a szája.
– Hol lenne? Elszökött, kedves Szél Jankó
barátunknak köszönhetően. Hogy neked
micsoda buta ötleteid vannak! Most
aztán teljesen elvesztettük a sünmalacot
– támadt rá Zsüni Szél Jankóra.
– Á, sündisznót láttatok! Majd holnap
is biztos kijön a kertbe sétálni. Én is láttam
valamelyik nap – nyugtatta anya a
gyerekeket. – Most pedig befelé! Kész a
vacsora!
Bőszi és Zsüni lógó orral mentek vacsorázni,
Szél Jankó pedig összeszurkált
popsiját dörzsölgetve ült az asztalhoz.
Zsüni mérges pillantásokat vetett felé.
Hogy lehet egy világutazó ilyen buta?
Tudnia kellett volna, hogy megijesztik a
kis tüskést, ha utánaszaladnak a kertben.
Zsüni még csak ötéves múlt, de egyre
többször érezte úgy, hogy jobban tenné,
ha nem hallgatna Szél Jankóra. Legtöbbször
ő meg Bőszi járnak pórul, Szél Jankó
meg – mint aki jól végezte dolgát – viszszamászik
az ablakpárkányra, és sütteti
a hasát. Ezután minden este kiültek Szél
Jankóval az ajtóba, és ott lesték-várták a
kis sünmalacot. Szél Jankót kicsit bántotta
az eset, hát így próbált kedveskedni
Zsüninek. Türelmesen üldögélt mellette,
és nagy kalandjairól mesélt, hogy a kislány
ne unatkozzon. Bőszi anyát nyaggatta
folyton:
– Anya, mikol jön?
Anya persze folyton megfeledkezett a
sünmalacról, mással volt elfoglalva.
– Kicsoda, Bőszikém?
– Hát a sünmalac! Mikol jön? Azt mondtad,
majd ma – aggodalmaskodott a kisfiú.
– Ja, hát biztosan előjön hamarosan,
csak a múltkor nagyon megijedt – válaszolt
ilyenkor türelmesen anya.
Teltek-múltak a napok. Egy nyár végi
estén aztán Zsüni motozásra lett figyelmes
a szomszéd ház falának tövében. Intett
Bőszinek, közben pedig figyelmeztette,
hogy legyen nagyon csöndben.
Odalopakodtak a szedreshez, és volt ám
mit látniuk. Ott sorakoztak mind.
– Egy, kettő, három, négy – számolgatta
őket izgatottan Zsüni.
– Egy, kettő, négy sünmalac! – visította
Bőszi.
– Én tudtam, hogy visszajönnek! –
mondta elégedetten Szél Jankó, és hetykén
keresztbe tette a kezét.
– Anyaaa! Gyere gyorsan! – kiáltozták a
gyerekek. Anya azt hitte, baj van, és ijedten
rohant ki a kiabálásra Bébibabával a
karján.
– Nézd, anya, a sünmalac elhozta a testvéreit!
Négyen vannak! – ujjongott Zsüni.
A sünmalacok most kiszaladtak a szederbokrok
mögül, és szaladtak a kert felé
a fal tövében. Bébibaba, ahogy meglátta
őket, örömében felsikított, és tapsolt a kis
kezével.
– Bébibabának is tetszenek a sünmalacok
– mondta nevetve anya.
– Látod, Zsünikém, nem veszett el a
sünmalacunk. Sőt, még több sünmalacunk
lett – Szél Jankó így emlékeztette
Zsünit, hogy most már nem kellene rá
haragudnia.
– Hát persze... Nem is haragszom már
rád egy ideje. Olyan szép történeteket
meséltél nekem esténként, amíg a süniket
vártuk az ajtóban – mondta Zsüni
Jankónak, aztán jól meglóbázta kis pajtása
lógó lábait. Így kedveskedett neki,
mert Szél Jankó nem szereti a nyálas puszikat,
de annál jobban kedveli a kellemes
láblóbázásokat.
A mese megjelent Toma Viktória Szél
Jankó és a kiscsalád legújabb kalandjai
című kötetében a Forum Könyvkiadónál.
Az illusztrációt Bicskei Anikó készítette.