Editoriali NN. 77/78 - Osservatorio Letterario

elhallgattam dolgokat... Vagy azért, mert tömören
kellett fogalmaznom, vagy pedig mert a szerkesztők
vágtak ki írásaimból innen-onnan részleteket s ezért
nem szerepelnek az írásban bizonyos információk... Itt
van pl. egy iskolai évkönyv esete, amelynek alkalmából,
amelyet a magyarországi utolsó munkahelyem, 25.
évfordulója alkalmából adtak ki, s az ebbe való írásra,
mint egykori kollégát engem is felkértek. A
rendelkezésemre álló korlátozott hely miatt nem
térhettem ki részletesen arra, hogy tulajdonképpen mi
módon választottam a tanári pályát. Akkor mindazt meg
kellett volna írnom, hogy az érettségi után, apácaként
szerettem volna tanári pályára menni s bent maradni a
zárdában egy fogadalmam következtében, s mindent
elkövettek szüleim, hogy ne maradjak bent, mondván,
ha majd később is úgy gondolom, akkor visszamehetek
a nővérekhez; rábeszéltek, hogy a vízgazdálkodási
főiskolára jelentkezzem, holott tudtam, hogy elvérzek
azon a felvételi vizsgán, nem nekem való pálya az
üzemmérnökség... A szintén szüleim javasolta jogi
pályára bizony a történelem felvételi vizsga miatt nem
akartam menni, mivel utáltam a hazugság-történelmet,
s mivel zene- és énektanár, zeneszerző, nagyanyai
nagybátyám, adjunktus vagy docens - már nem
emlékszem pontosan - Privler Gyula András, a mi Bandi
bácsink tehetségesnek tartott s javasolta nekem a
magyar- és ének-zene szakot, erre jelentkeztem s én is
ezt találtam a legalkalmasabbnak számomra a
zongoratanulmányaim alapján is - ahol a zongorarzást
is folytattam, mivel egy hangszeren is kellett tudni
zenélni -, s nem hallgattam édesanyám ellenvetésére,
hogy ének-előképzettségem nem lévén a
hangszalagjaim nem fogják bírni. A felvételi előtt
lakóhelyemen külön szolfézs- és énekórákra jártam egy
zeneiskolai tanárhoz s egy zongoratanárnőhöz.
Édesanyám jóslata bevált sajnos s emiatt kénytelen
voltam szakot változtatni. A magyar–orosz szakot
választottam s erre jött édesanyám levele, hogy
azonnal módosítsam a szakpárosítást, mert ha
rendszerváltozás lesz - ez is bekövetkezett, de jóval
később – nem fogok tudni mit kezdeni az orosszal. Így
esett a választásom a történelemre, mert a még
fennálló német – és angol szaktárgyakat nem
választhattam. Azt is megemlíthettem volna, ha ideillő
lett volna, hogy a gimnáziumban volt lehetőség
különórában olaszt tanulni, de ehhez nem járultak
hozzá a szüleim, mondván, hogy nem világnyelv, mit is
kezdhetnék majd az életben az olasszal – lám-lám,
mintha megéreztem volna akkor, hogy a számomra
nagyon vonzó nyelv ismerete hasznomra válhat -; s
mivel szülői beleegyezés kellett, nem jelentkezhettem
erre a különórára. Ellenben német különórára járattak
az olasz helyett s a németet pontosan a kényszerített
tanulása miatt nem szerettem, nem is tanultam ezt a
nyelvet becsületesen a gimnáziumi időszakban. Később
fiatal felnőtt fejjel, a főiskola előtti évben, a megyei
bírósági gazdasághivatali napi adminisztrátori munkám
lejárta után, a késő délutáni és esti oktatások
keretében szívesen jártam Kemény Géza tanár úr (aki
költő is volt) TIT-óráira, a vegyipari egyetemi műszaki
rajzolói tanfolyam és a zongoratanulmányaim mellett,
de ez nem volt elegendő a német szak felvételéhez. A
legrosszabb esetben, alternatívaként az angollal is
kiegyeztem volna – mégha ez nem is vonzott – a
gimnáziumi angol különórát illetően, de szüleim, a
német mellett döntöttek. Nem soroltam fel, hogy a fent
és lent említett Bandi a tanító diplomával rendelkező
anyai nagyanyám bátyja volt, akinek édesapja, azaz az
én dédnagyapám, valamint férje, az én anyai
nagyapám szintén tanítói képesítéssel rendelkeztek,
édesanyám testvérei mind pedagógusok voltak, a
nővére tanár, a két húga óvónő, unokahúga szintén
zenei vonalon docens volt... Nos, mindezek nem is
lettek volna odaillők s tömör megfogalmazásommal
utaltam arra – amit kérkedésnek minősítettek s amiben
mindezek benne foglaltatnak –, hogy örökölt tanári
hajlamomnak köszönhetően tudatosan választottam ezt
a hivatást.... Arra sem tértem ki, hogy a negatív
tapasztalatok miből álltak az oktató-nevelő munkám és
a tanulóéveim alatt, sem arra, hogy az akkori
kommunista szellemű, kádári rezsim kiszolgálói mi
mindent el nem követtek, hogy a nekik nem tetszőket,
a «másként gondolkodókat» megakadályozzák a
továbbtanulásban, érvényesülésben, így velem is hogy
viselkedtek, de ennek ellenére mégiscsak sikerült tanári
diplomát szereznem... Tanulmányaim alatt,
kisgyerekoromtól kezdve érezhető volt a nyomás, s ez a
sikeres felvételi vizsgára is rányomta bélyegét:
fellebbezés lehetőségével elutasítottak, nem vettek fel,
de végülis szerencsésen végződött édesapám
közbenjárásának eredményeként, aminek
következtében rajtam kívül az összes fellebbezés
jogával elutasított felvételizőt felvették Pécsre abban az
esztendőben... Legalábbis annak idején ezt állította
édesapám. Nos, íme az iskolai évkönyvbeli írásomra
kapott atyai reagálás, amely 1999. december 22-én
érkezett az általa kiemelt részekkel, így legalább
nyilvánosan, világraszólóan pótolva az általa kifogásolt,
«szülőkbe való belerúgás»-ként minősített mulasztásom
pótolván közzéteszem bármi félreértés elkerülése végett
édesapám által kiemelt részeket tartalmazó kis
levélcetlijét, beillesztve a 2008. május 5-i
postabélyegzős leveléből is egy részletet, amiben annak
ellenére, hogy ismerte hazai és akkori itteni
körülményeimet azt írta nekem, hogy «[...] Szerencsés
volt külföldre, mégpedig egy nyugati országba férjhez
menned az akkori Magyarországból, mint kis pénzért
itthon dolgozni. Ott viszont nem tetted le azokat a
vizsgákat, amelyekkel elismertethetted volna az itthon
szerzett tanári képesítésedet. Mi itthon éljük életünket
Isten adta lehetőségeink keretei között [...]»:
184
OSSERVATORIO LETTERARIO Ferrara e l’Altrove ANNO XIV/XV – NN. 77/78 NOV. – DIC./GEN. – FEBB. 2010/2011