művészettörténet i. kötet a kezdetektől a 19. századig - Polc.hu

12 1. A WILLENDORFI VÉNUSZ. AZ ALTAMIRAI ÉS A LASCAUX-I BARLANGKÉPEK
A Willendorfi Vénusz – minden utólag feltételezett, belevetített funkciójától
függetlenül, illetve azzal együtt – mindenekelőtt szobor, igen magas művészi,
esztétikai színvonalon megalkotott körplasztika. Az ismeretlen szobrász idealizált
nőalakot formázott, akinek gömbölyű hasa, nagy melle és szeméremajka
hangsúlyozza a gyermekszülésre és szoptatásra alkalmas női test iránti tiszteletet.
Nem törekedett reális ábrázolásra (apró kezek; a lábak kialakítása nem teszi
lehetővé, hogy megálljon; nincsenek arcvonásai; fejét vagy hajfonatok, vagy fejfedő
borítja), talán épp azért, mert a termékenység révén a vadászat titokzatos
oltalmazójának hitték.
Az őskori szobrot teremtő ember, aki maga is és az a közösség is, amelybe beletartozott,
gyűjtögető és vadászó életformát élt, feltehetően azért készített szobrokat,
festett és rajzolt a barlangokban, hogy e mágikus cselekménnyel a maga javára
fordítsa a természeti jelenségeket. Nem valószínű, hogy a kb. 30 ezer évvel
ezelőttől kezdve, a paleolitikumban, az utolsó jégkorszakban keletkezett szobrok,
domborművek, vésett táblák, barlangrajzok és festmények alkotói hivatásos
művészek voltak, de feltételezhető, hogy a mágus-varázsló-művész szerepben a
munkamegosztás első képviselői. A kb. 10–20 cm magas szobrokból a legtöbbet
az Atlanti-óceán környékén találták, de az Urálban is fellelhetők. Ezek a kőből,
csontból, fából faragott plasztikus alkotások, kicsi ember- és állatfigurák –sfőként
nők – magas szintű anyagismeretről, kiváló természetmegfigyelésről, pontos
ábrázoló képességről tanúskodnak. Nem egyenletes vizuális készségről, de
többségük olyan individuális tehetségről, hogy a plasztikai érzékenység révén
bízvást nevezhetjük alkotóikat az első szobrászoknak, a körvonalakat, karcolásokat
és véséseket az ősi grafikáknak, s létrehozóikat az első rajzművészeknek.
A mészkő Willendorfi Vénusz sokak számára túlzottnak ható domborulatai
(Bécs, Naturhistorisches Museum) a zsírkőből faragott Mentoni Vénusz (Saint-
Germain-en-Laye, Musée des Antiquités Nationales) termékenységet biztosító
formáinak hangsúlyossága és arányossága, a mamutagyarból készült Lespugue-i
Vénusz geometrikus bontása, különleges görbe felületeinek együttese a 20. századi
szobrászat ismeretében (Henry Moore, Giacometti, Bokros Birman Dezső
stb.) nem is kétséges, hogy műalkotás, még ha nem művészi, esztétikai okokból
hozták is létre őket alkotóik. Antropológusok szerint a felső paleolitikum embere
lényegében azonos megjelenésű volt, mint a mai ember, miért volna más a
szobrászatuk és festészetük? (Pl. Vénusz-szobor Brassem-pouyból, gravette-i
időszak, 29–22 ezer évvel ezelőtt.)
Az anatóliai neolitikus lelőhelyről, Çatal Hüyükből származó női szobrocskák
8–7 ezer évesek, köztük az egyik különleges darab egy trónon ülő nőalak
szülés közben, két oldalról talán leopárdra támaszkodik. Ügyes, tehetséges emberek
a készítői, akárcsak az ott talált, vakolóanyagból mintázott bikafejeké, leopárdoké,
emberlábú keselyűké. A Közel-Keleten is találtak 7–6 ezer éves 6–12
cm-es női agyagszobrokat hangsúlyos női idomokkal.
Ha a kisplasztikák a varázslás eszközei voltak, még inkább annak tekinthetők
a barlangfestmények. Ma is széttépjük elmúlt szerelmünk fényképét, ma is
sokféle babona, hiedelem kapcsolódik a figurális ábrázolásokhoz. Ma is vannak