művészettörténet i. kötet a kezdetektől a 19. századig - Polc.hu

3. A KARNAKI AMON-TEMPLOM SZOBRAI. AZ ÍRNOK. EHNATON ÉS NEFERTITI 29
az erőteljes, határozott orr, a mosolygó, enyhén lebiggyesztett száj az egyéniség
megmutatását, a komponálás módja az írnoki ideál ábrázolását szolgálja.
A szakirodalom egyöntetűen (ez ritkán fordul elő) a párizsi Írnokot tartja a legszebb
írnokszobornak – s talán ezért a legismertebb.
A Vörös írnok (Párizs, Louvre) vagy a Falusi bíró (Kairó, Egyiptomi Múzeum)
eleven szobrai után IV. Amenhotep (később Ehnaton; Újbirodalom, XVIII. dinasztia,
1364–1347) idejéig nem találunk hasonlókat, a Középbirodalom hosszú
évszázadai alatt a kultikus ábrázolásokra a merev, statikus, szertartásos formák
jellemzők, az elvont, de racionális hagyományőrzés, a realitástól távoli, idealizált
minták szerint. Az udvari konvenciók alapján a szobrok és a falfestmények
reprezentatív képekké válnak. Mindkét szobor az V. dinasztia idejéből, a magánszobrászat
kiemelkedő korszakából való.
Falfestményekről is ismerünk írnokábrázolást, például Menna thébai sírjából.
Menna IV. Thotmesz királyi birtokainak írnoka volt. Az egyik jelenetben
családjával együtt vízimadár-vadászaton vesz részt, a másikon egy bika rituális
megtisztításán látható. A sír mestere nagy tehetségű, virtuóz festő lehetett.
Az V. dinasztiabeli Iszeszi király idejéből (i. e. 2400 k.) származnak az első
olyan papiruszok, amelyekre írtak is (a szöveg nélküli legrégibb papiruszdarab
az I. dinasztia korából származik i. e. 3000 körülből).
Ha bármelyik múzeumban (pl. Berlin, Kairó) egyiptomi gyűjteményt nézegetünk,
nem kell különösebben szakértőnek lennünk ahhoz, hogy megkülönböztethessük
azokat a szobrokat, domborműveket, tárgyakat, falfestményeket,
amelyek Ehnaton rövid uralkodása idején készültek, az előtte és az utána következő
egyiptomi kultúra alkotásaitól. Ehnaton apja is nagy építő volt: III. Amenhotep
udvarát a luxori templomban sokan tartják a legszebb egyiptomi építészeti
együttesnek, különösen a nagy udvart három oldalról körülvevő, papiruszköteget
utánzó, bimbót formázó oszlopfőben végződő oszlopokat. A középső
sor előtt ül hatalmas trónusán, a jellegzetes fáraóöltözékben a jelentékeny
király.
Kevés uralkodónak, kevés történelemformáló személynek van akkora irodalma,
kultusza, mint a IV. Amenhotep nevet Ehnatonra cserélő („Aton üdvössége”,
„a napkorong jótevője”), furcsa külsejű, rendkívüli képességekkel megáldott
embernek. Megítélése ma is ellentmondásos, akárcsak saját korában. Az
interneten számos, napjainkban született írás bizonyítja, hogy nem is ember
volt, hanem földöntúli lény (kettővel vagy néggyel több génnel és 3,5–4,5 m-es
testmagassággal). Hosszú évtizedek óta Mózessel, a zsidó vallás, a monoteizmus
megteremtőjével kötik össze (a legendák szerint talán a testvére, vagy a két
személy azonos). Tartják hermafroditának (a dokumentumok szerint hat lánya
volt), biszexuálisnak, súlyosan elmebetegnek, antiformalistának és így tovább.
Nevezik „baljós önkényúrnak”, gyengeelméjűnek, titokzatosnak, békés misztikusnak,
eretneknek, forradalmárnak, hasonlítják rossz emlékezetű római császárokhoz,
Hitlerhez, Maóhoz, Napóleonhoz. A történészek és az írók (számos
regény hőse) egy része elismeri: nagy formátumú, karizmatikus reformer, val-