művészettörténet i. kötet a kezdetektől a 19. századig - Polc.hu

48 5. A KOCSIHAJTÓ ÉS POSZEIDON (ZEUSZ). A GÖRÖG MÉRTÉK, LÉPTÉK…
ahogy egy pillanatra eláll a lélegzete. Magas, mozdulatlan testét hullámos, művészien
redőzött ruha borítja csaknem bokáig, hasa fölött övvel leszorítva. Meztelen
lábfejei is megfeszülnek, még áll stabilan, biztonságosan, de néhány pillanat,
és nekiindul. Az arc és a test, a kézfej és a lábfejek ugyanarról a lelkiállapotról
vallanak. Haján és szemhéján, ajkán még látni a vékony aranyozás nyomait,
ez melegebbé teszi a szigorú arcot. A szakirodalomban gyakran semmibe meredőnek
mondják a Kocsihajtó tekintetét, sőt olykor kifejezéstelennek (szeme ónixból
van, színes kövekből kirakva, már csak ezért sem mondható élettelennek).
Szerintünk ugyanarról szól, mint az életnagyságú szobor minden részlete: a
koncentrációról, a magas minőségű összpontosítás képességéről, az emberi akaraterőről,
a teljesítés előtti állapotról. A kezdetről, amely mögött évek munkája,
szorgalma, felkészülése lehet. A mostról. Most van… Persze, mögötte a múlt, és
előtte a jövő. Persze, gőgös, rátarti, akár egy kamasz fiú, a mindentudás gőgje, a
mindenre elszántság, a győzni akarás tükröződik a szemében, karjában, mellkasán,
lábfején. Úgy, ahogy van, az egész emberen, mert biztos benne, hogy mielőtt
nekiindul, mielőtt bármit csinálna, néhány pillanatra meg kell állnia. Micsoda
ellentmondás! A mozgásé és a megállásé, az időé és az időtlenné merevedő
időé. Az idő nem áll meg, megállíthatatlan, múlik – és mégis… Vagyis töredéknyi
lét a nemlét határán. A köztes lét, amely talán olykor a teremtéshez hasonló
állapotban átélhető az erre figyelni akaró, tudó embernek. Vagy a halál
beálltának pillanata, amely rejtélyes módon olykor mégis visszafordítható.
A szakirodalom abban sem egységes, mit ábrázol a szobor: vannak, akik szerint
a győztest – ám akkor miért ilyen szótlan, titokzatos? A dicsőségnek semmi jele
az arcán, a testtartásában. Igaz, a görögök számára az önfegyelem, az érzelmek
feletti uralom a civilizált görög jellemző magatartása.
Állítólag i. e. 470 körül a rhégioni Püthagorasz (i. e. 520 k. – i. e. 440 k.) a
viaszveszejtéses eljárással (a bronzöntés legkifinomultabb eljárása, melyet már
az egyiptomiak is ismertek) készült mű alkotója. A Szamasz-szigeti Püthagorasz
szobrász műveit leginkább görög életrajzíróktól és Plinius jellemzéséből ismerjük,
de egyetlen konkrét művét sem azonosították megbízhatóan (Hamvas Béla is
ír róla Az ősök nagy csarnoka című könyvében, Medio Kiadó, Budapest, 2005).
A szinte hasábszerű felépítésű, világos szerkezetű Kocsihajtó Delphoiban állt,
a jósdahely díszeként. Az archaikus időkben a várost a világ közepének tartották,
az Apollón Phoibosz (talán a legszebb Apollón-fej az olümpiai Zeusz-templom
nyugati oromcsoportjából való, ma: Olümpia, Múzeum) tiszteletére épített
szentélyegyüttes népszerű jóshely volt. Nemcsak az alatt az ezer év alatt, amíg a
görögök vallási központja, ma is különös, misztikus hatást kelt a Parnasszoszhegy
oldalában. Mintha még mindig ott élne titokban Püthia, a fantasztikus látnok,
papnő a tholosz (kör alaprajzú sírépítmény), a töredék voltukban is gyönyörű
templomok között úgy, ahogy ez Homérosznál, Aiszkhülosznál és Euripidésznél
olvasható, mint ahogy némely vörös alakos vázán ez ma is látható.
Fénykorában, i. e. 6–4. században állítólag háromezer szobor volt a delphoi
templomokban és körülöttük. A vulkanikus kigőzölgés, a táj, maga a kultuszhely,
a szentélyek és szobrok hatása különös lelkiállapotot idézhetett elő szem-