Hídszerepek - MEK - Országos Széchényi Könyvtár

Indulj el egy úton! 159
A nyári tánctáborok elõtt nehéz volt eldönteni, hogy énekesként
vagy táncosként menjek, mentem hát mindkettõként. Maczkó Mária,
majd Benedek Krisztina – mindketten kiváló énekesek és tanárok
máig is – tovább vezettek a népdalozás titkaiba.
Ugyanez volt a kérdés, amikor 16 éves koromban a Zurgó – moldvai
népzenét játszó – együttes és a Bartók Táncegyüttes közt kellett
választani. A zene gyõzött. Nagy Bercel volt a zenekarcsaládban az
apa, õ vezette a csapatot, és õt hallgattuk koncertek után esténként,
amint mesél nekünk.
A Zurgó és a Bartók Táncegyüttes hihetetlen megtartó erõ volt akkor,
amikor Pestre kerültem. Az Apáczai Gimnázium is anyu ötlete
volt, hallotta, hogy az egy erõs gimnázium, a tesóm már bekerült,
mentem hát én is felvételizni. Sikerült. Jöttem Pestre, tizennégy évesen,
tele vágyakkal meg tele komplexusokkal. Falusinak már nem
voltam elég falusi, városinak meg még nem elég városi. A szüleimtõl
való távolságot szerettem, vagy inkább elmenekültem tõlük, nem
volt annyira jó az a gyerekkor, a családi ideg-fészek, ahol három felnõtt
marja egymást, én meg a gyomorideget kapom örökségnek.
A gimnáziumi-egyetemi évek – talán a korai elválás és a kialakuló
értékrendkülönbség miatt – nagyon nehezek voltak a szüleimmel.
Is. Amúgy is. Ez volt az a kor, amikor minden kinyílt, ez csoda volt,
de hogy én ki vagyok mindebben a forgatagban, nem tudtam. Bizonyítottam
a nõiességemet, bizonyítottam, hogy jó énekes vagyok,
hogy jó mester jó tanítványa vagyok, és bepótolom azt, amit zenetanulás
híján nem tudok, bizonyítottam, hogy tudok zenekart csinálni,
bizonyítottam, hogy tudok valamennyi pénzt keresni, hisz a szüleim
nem tudnak segíteni, mindent bizonyítottam. Mindent egyszerre
akartam, de azt hiszem, legfõképp valami elfogadást, valami megnyugvást
jelentõ, állandó és biztonságos szeretetforrást kereshettem,
a korán elhagyott (soha nem is létezett) családmeleg helyett.
De hogy ez a forrás belül, magamban van, azt csak mostanában fogom
fel.
Nem mennék soha vissza, ahogy Weöres is mondja.
A dalok mentén nõttem fel. Mint a hegymászó a biztonsági kötélbe,
úgy kapaszkodtam beléjük. Az élet olyan sötét zugokba is elsodort,
ahol nehéz lett volna e nélkül. A szüleim attól féltettek, hogy
rossz útra térek, a zene nem ad semmilyen biztonságot. És – talán e