Hídszerepek - MEK - Országos Széchényi Könyvtár

ABONYINÉ ANTAL ANNA
Segítséget kértem a gyerekektõl
Amikor 1973-ban egy kisegítõ iskolába jelentkeztem nevelõnek,
még csak azt tudtam, hogy gyerekekkel akarok foglalkozni. Az
mindegy volt, hogy hol, csak velük. Négy sikertelen felvételi után
sem adtam fel: pedagógus akartam lenni mindenáron. Hiába volt a
figyelmeztetés, ragaszkodtam ahhoz, amit még hatodikos koromban
elhatároztam: tanítani fogok – verés nélkül, szép szóval. Ennek
az volt az elõzménye, hogy kisiskolás koromban az egyik fiatal tanárnõnk
minden órát azzal kezdett, hogy végigverte az osztályt. Vagy
tenyerest kaptunk pálcával (azok is, akik soha nem rendetlenkedtek),
vagy fejes vonalzóval körmöst, hogy csak úgy zsibbadt minden
ujjunk. Így akart érvényt szerezni a hatalmának, így akart fegyelmet
diktálni. Az biztos, hogy tiszteletet nem szerzett magának: gyûlöltük
érte. El is határoztam, ha nagy leszek, nem fogok neki köszönni. Aztán
megsajnáltam, mert megtudtam, meghalt 10 évesen a fia, és
mégis odamentem hozzá vagy húsz év múlva, hogy üdvözöljem.
Képesítés nélkül tanítottam Bökönyben, Pócspetriben, Debrecenben.
Közben könyvesbolti eladónak tanultam, hogy legyen keresetem,
de a tanárképzõre csak akkor jelentkeztem újra, amikor már
mindkét gyermekem iskolás lett. Közben pedig gyûjtöttem a tapasztalatokat
(és az éveket) a különbözõ korú gyerekek körében.
Amikor harmadikosokat tanítottam, volt egy kisfiú, akit mindenki
leírt, mondván „olyan” családban él, hogy „nem lesz belõle semmi”.
Sokat is hiányzott, mert alkoholista szülei gyakorta kizárták a házból,
és nem tudott éjszaka nyugodtan aludni. Ilyenkor csavargott,
meg padokon próbált pihenni, tudtam meg késõbb a tanítójától.
Nem volt meglepõ, hogy nem tudott olvasni sem. József Attilát így
írta le: Jose ate. Hiányzott az egyik szeme: mindenféle mendemonda
keringett errõl is, hogy az apja egy este ki akarta dobni a szemetet,
és a lapáttal megsértette, mert nem vette észre, hogy ott van a
gyermeke az udvaron.