Hídszerepek - MEK - Országos Széchényi Könyvtár

84 Abonyiné Antal Anna
Volt olyan eset, hogy amikor hétvégére az egyik 17 éves kislány
hazament a nevelõszülõjéhez, hajnali 3-kor megerõszakoltan, sírva
jött hozzám. Ilyenkor volt nagyon nehéz a döntés. Albérletben laktam
harmadmagammal. A kislányt ki kellett mosni a mocsokból,
ágyamba fektetni, megnyugtatni, erõt, hitet adni, lelki támaszt, miközben
én sem voltam a magam ura. Ezért nem tudtam vállalni
egész életemre szólóan ezt a munkát. Sokan nem értették, miért
nem maradtam az iskolában. Mert nem tudtam vállalni saját gyerek
mellett.
Nagy ára volt annak, hogy eljöttem ebbõl az iskolából. A gyerekek
tiltakoztak, mindent összetörtek, nem fogadták el az utánam érkezõ
tanárt. Nehéz idõ volt.
Ha le kellene írnom 10 oldalban a módszereimet, nem tudnám.
Csak azt írhatom le, ami történt, ami nekem segített. A beszélgetéseket,
az odafigyelést. Minden energiámmal azon voltam, hogy jóban
legyünk. Fontos volt ez a lelki békém miatt is, meg azért, hogy tervezhetõ
legyen az együtt töltött idõ, amit tartalommal akartam megtölteni.
Másrészt azt gondolom, azért tudtunk összerázódni, mert érezték,
hogy jó akartam lenni hozzájuk minden körülmények között.
Igyekeztem mindig meghallgatni a panaszukat. Nem voltam hajlandó
büntetni. Mindent megbeszéltünk, ígéretet tettünk, megbocsátottunk,
hogy tiszta lappal kezdhessük a következõ napot.
A dicsérettel soha nem fukarkodtam. Minden gesztust, szelíd hangot,
munkát jutalmaztam. Igyekeztem sokat adni. Fõleg szeretetet,
értelmes programot, idõt. Gyakran ott maradtam a kollégiumban
munka után (zokni- és bugyimosás után). Meséltem magamról, költõkrõl,
írókról, a szüleimrõl, a terveimrõl. Igényelték, szerették is, figyeltek.
Igaz meséket meg kedvenc verseket is gyakran mondtam
nekik, sokszor késõ estig. Máskor õk meséltek, tervezgettek, panaszaikat,
örömeiket, csalódásaikat osztották meg velem.
Ezt sem lehetett siettetni. Áldozatokat kellett hozni, de megérte.
Boldog és büszke voltam, pedig nem volt iskolám hozzá. De nem is
ott tanulja meg az ember, hogyan bánjon a tanulókkal. Szerintem
nekem nagyon jó érzékem van ehhez. Magammal hoztam, örökbe
kaptam a szüleimtõl, akik egyszerû falusi emberekként megtanítottak
a legtöbbre: jónak kell lenni az emberekhez, és akkor esély van