Hídszerepek - MEK - Országos Széchényi Könyvtár

„NINIVE” könyvtári szakkör a vásárosnaményi Eötvös József Általános… 75
Az egyik ilyen találkozó a Kis Történészek Klubja volt. A zsûri a
Bölcsek Tanácsa nevet viselte, melyben én is megtisztelõ helyet kaptam.
A feladatunk igen izgalmas volt, mert a bemutatott pályamunkát
a témakörhöz kapcsolódó kiselõadást kellett értékelnünk.
A központi téma Mátyás király és kora volt. A legnagyobb meglepetésemre
két szakkörös „lányom” csodálatos elõadást tartott a Fekete
Seregrõl. Tudtam hogy készültek, de mivel különösebben nem kértek
segítséget, így nem foglalkoztam velük. Viszont én is tartogattam valamit
a tarsolyomban, de ezt csak a szervezõ kollégák tudták. A két
szakkörös fiam felolvasott egy kis jelenetet „Az elsõ hazai nyomda”
címmel, amelyben Hess András és Karai László prépost beszélget a
budai könyvnyomtató mûhelyben. Az elõkészületek döcögõsen indultak,
ugyanis elõször nem akartak kiállni ennyi gyerek és felnõtt elé, de
jött a fõ motiváció, a „Mit kapunk”, és csak azután a hangsúlyozási
gondok. Az egyik kolléganõm azzal büntette õket, hogy nem engedte
felolvasni a jelenetet az osztály elõtt, holott megkértem rá. Késõbb
ugyan megenyhült, és segített, de nekem ez már egy láthatatlan tüske
lett. Mikor meglátta az egyik „Tanácstag” – aki már nyugdíjas kolléganõ
– a két gyermeket, ennyit jegyzett meg: „Nem tagadtad meg
most sem magadat.” Igaz, tõle ez dicséret volt, mert napközis tanárként
õ is mindig az elesettek, a rossz családi háttérûek védelmezõje,
segítõje volt. A többi „Bölcs” is meghatódva hallgatta a gyerekeket.
A találkozó végül egy nagy középkori zsíros kenyér, hagyma, uborka
lakomával fejezõdött be. Csak azt sajnáltam, hogy a versenyben a kódexekrõl
és Mátyás király híres könyvtáráról nem esett szó. Ennél kevésbé
fontos és nem a gyermekek korának megfelelõ témát dolgoztak
fel, igaz magas szinten, de a gyerekek csak bemagolták, és szerintünk
nem sokat értettek belõle. Összegzéskor ezt építõ kritikának szántuk.
MOZAIKKÉPEK
Írásom vége felé megemlítenék még néhány sajátságos esetet ezekrõl
a „más” gyerekekrõl. Talán kudarcként is elkönyvelhetem az
egyik kislány „kisiklását”. Eleve öntörvényû, nagy hangú, durva beszédû
volt. Mindenki szerint a pedagógia csõdje. Velem sem volt távolságtartó,
ha rászóltam, állandóan így válaszolt: „Jól van, na!” Na,