mi ingadozással, majd intenzívebben –, napjainkban pedig már ismét lassuló mértékben nõ létszáma. A becslési eredmények szerint állomány nagysága elérte, sõt kisebb mértékben túl is lépte a fenntartható szintet. A harminc évvel korábbi létszámcsökkentésre napjainkban feltehetõen nem kerül sor a hatóság részérõl és az õz élõhelye is jobb, mert a nagyüzemi tömbök szétdarabolásával egy kedvezõbb növényi (táplálék-) összetételû élõhely alakult és alakul ki, amely – feltehetõen – több õzet is képes eltartani. Hogy mennyit, azt maga az õz jelzi – csakhogy ezt a jelzést idõben észre kell venni! A túlzott állománynagyságra, az élõhely telítettségére a testtömeg csökkenése, az egészségi állapot romlása, a növekvõ elhullás figyelmeztet. Erre mindenütt, de fõként a jó minõségû térségekben kell odafigyelni! Az õz további állománynövelését csak ott tartom indokoltnak, ahol élõhelyének javításáról gondoskodnak! A trófeaminõség alakulása Napjainkban az õzállomány minõségét az érmes agancsok arányával jellemezzük, holott a minõség meghatározása és jellemzése ennél összetettebb (egészségi állapota, ivari összetétele stb.). A XX. század elsõ felében, amikor jelentõsen kevesebb volt az õz, és a maitól eltérõ eloszlásban élt, az érmes agancsok alapján felállított minõségi sorrend is más képet mutatott (1. táblázat és 1. térkép). Miután meghódította az Alföld korábban lakatlan megyéit, ott kialakult egy kimagasló minõségû állomány. Ez a térség magában foglalja Békés, Hajdú-Bihar, Jász-Nagykun-Szolnok, Szabolcs megye jelentõs és Heves megye déli területeit. Úgy tûnik, e vad számára hazánkban ennek a térségnek élõhelyi adottságai a legkedvezõbbek, s ezt az õz az agancstömegének növelésével értékeli (preferálja). Nem bizonyított, de feltételezem, hogy hazánk õzállományának genetikai képességei jók, de ahhoz, hogy a rejtett tulajdonságok felszínre kerüljenek, kedvezõ élõhelyi adottságok szükségesek. Ezek közül ki kell emelnem a megfelelõ táplálék-ellátottságot (növényi összetételt), az élõhely talajadottságait (ásványianyagtartalmát), az állomány egészségi állapotát, az élõhely nyugalmát és idõjárási viszonyait (téli havas napok száma, a hótakaró vastagsága). Kisebb jelentõséget tulajdonítok az állománysûrûségnek, az ivararánynak és az agancs alapján végzett „selejtezés”-nek. A táplálék szerepének fontosságát az agancsfejlesztésben bizonyítják a hazai és a külföldi – ma már széles körben ismert és alkalmazott – etetési technológiák eredményei. Példaként megemlítem Bayern bajorországi tanulmányát, az ebben olvasható véleményét: „Nem az õzeket kell megnemesíteni, hanem a vadászterületet!” Az 1970 és 2000 között eltelt 30 év trófeabírálati eredményei igazolják, hogy a kiváló minõség egy térséghez kötött. Továbbá igazolják azt is, hogy vannak jó és rossz agancsos évek. Ez a jó és rossz élõhelyen, a jó és a gyenge minõségû állományban egyaránt megmutatkozik. A több évtizedes „selejtezés”-nek nem tapasztalható a minõséget javító hatása, ami – elsõsorban a gyenge élõhelyi adottságok között élõ állományokban – várható lett volna. Az éremszint idõszakonkénti ingadozásában érezteti hatását a trófeabírálat szigora (1970-es évek vége) vagy a szigor megszûnése (1980-as évek). Ez bizonyos mértékben 15
Az 1890–1943 között bemutatott érmes agancsok alapján Az 1971–1980 között elbírált agancsok alapján Az 1991–2000 között elbírált agancsok alapján 16 1. térkép Az érmes agancsok alapján kiemelkedõ megyék