A vadgazdálkodás időszerű kérdései 2.

– a becslési adatoknak nincs valós alapja (sem az õznél, sem egyéb nagyvadnál);
– az õz esetében a „fekete” hasznosítás nyilvánvalóan igen magas (akár +50–100% közötti
is lehet);
– az erdõs területeken a felszaporodott gímszarvas- és vaddisznóállomány miatt legfeljebb
a bakvadászat mértéke közelíti meg az elvárható szintet.
Az õz tavaszi állománylétszámának becslési adatai mindmáig emelkedõ tendenciát mutatnak.
Ez számomra világosan jelzi, hogy a becslési adatok irreálisak. Az erdõs területeken
a már említett egyéb nagyvadfajok állománynövekedése a csökkent õzhasznosítás ellenére
sem tette lehetõvé az õzlétszám gyarapodását. Az alföldi területeken pedig valószínûleg
lényegesen kevesebb az õz a ’70-es évek derekára tehetõ állománytetõzéshez viszonyítva
(amint azt számos helyi szakember korábban már megírta a Nimród hasábjain, a többi
„élõ tanú” pedig elmondja, ha megkérdezik).
A mezei õzsûrûség általános, becslés szerinti növekedése legfeljebb látszólagos lehetett:
az erdõsávok, bozótosok, nádasok jelentõs hányadát felszámolták, kukoricatáblák aligha
maradnak már lábon télire. Megítélésem szerint az alföldi „paradicsomi” õzállomány
1,5-2-szerese volt a mainak; egy baranyai, részben mezei területen a hajdani 4000 helyett
immár csak 1500 õz képes megélni (MONOSTORI, 2000). S, ha a többi országrész állománya
nem változott lényegesen, akkor irányszámként elfogadva a ma meglévõ, kb. 330
ezer õzet, annak idején akár 400-450 ezer is lehetett a tavaszi õzlétszám!
Az erdõs területek õzhasznosításának jellemzésére alighanem jó példával szolgál a Somogy
megyei adatok bemutatása. Az éves össz-nagyvadteríték növekvõ tendenciájú, az õzteríték
azonban inkább erõsen ingadozó. Az elejtett õz/össznagyvad-arány alakulását
eléggé meglepõnek találom: 1970–1980 között jóval 50% felett volt, s 2000-ben már a 20%-
ot sem érte el. A bak- és sutahasznosítás 1980-ig 1:1 körüli arányú, késõbb 1:0,5-0,54-re változott,
és még 2000-ben is csak 1:0,7. A gidák terítéken belüli aránya a 20% körüli értékrõl
csak 2000-ben emelkedett 37%-ra.
A Somogy megyei adatok elemzésénél maradva, érdemes megemlíteni a trófeaminõség,
pontosabban a minõségi trófeák elõfordulási jellemzõit. A 400-500 g súlyú õztrófeák (n =
282) 80%-ánál a bak korát legalább 6 évesre becsülték a bírálaton. Az 500 g feletti trófeák
közül azonban minden másodiknál csupán 4-5 évre taksálták az életkort. Ez arra figyelmeztet,
hogy az õzbakok trófeasúlya a dunántúli területeken is 5 éves kor körül kulminál
(ráadásul az õzek tényleges életkora még a középkorosztályban is általában 1-2 évvel alacsonyabb
a becsültnél). Mint tudjuk, az õzbak életében rendszerint csak egyszer képes igazán
jó agancsot felrakni, mégpedig 3-4 vagy 5 éves korban. Ha az ilyen bakokat sorozatosan
meghagyjuk „minõségjavítás” céljából, gyakorlatilag gyengébb trófeával kerülnek késõbb
terítékre, így az állomány minõségének a „regisztrált” képe lényegesen gyengébb a
valóságosnál. Szorosan ide kívánkozik egy (bizonyára megdöbbentõ) megjegyzés: ideje
lenne már elvetni az olyan „dogmákat”, hogy az õzbakok gyengébb trófeaminõségének
az oka az állomány elfiatalodása vagy a rossz ivararány. E vonatkozásban az õz egyáltalán
nem hasonlítható a gímszarvashoz.
Ezzel szemben igen helytelen az a széles körû gyakorlat, hogy a „selejt” trófeák többsége
az 1 éves õzbakok közül kerül ki. Még akkor is, ha az gombnyársas (erdei õzek) vagy a fül-
63