A vadgazdálkodás időszerű kérdései 2.

nél rövidebb nyársas, villás (mezei terület). Ezek a bakocskák, ha már megérték az 1 éves
kort, legalább még egy évet érdemelnek ahhoz, hogy legalább leendõ agancsformájukat
megmutathassák! Különben is, ezeket a legkönnyebb „puskavégre kapni”, így elejtésük
nem jelent komoly vadászélményt. Bezzeg egy-egy öreg bak! Csakhogy manapság az erdõs
területeken is többnyire autóval keresik (ha nem is lövik) a bakokat, s az öreg bak kiés
beváltási idején inkább disznót lesnek. És, sajnos, alig-alig vagy egyáltalán nem vadászunk
bakot üzekedéskor. Többnyire azért sem, mert már májusban „elfogy” a keret. Pedig
hát a ténylegesen kigyomlálandó idõs bakokat üzekedéskor még „terven felül” is meg kellene
lõni! Egyébként is, az õz esetében a „tervgazdálkodás”-t más formában kellene folytatni:
elõírni/megkövetelni csak a minimális terítéket kellene, az azon felülit pedig a gazdálkodóra
bízni (kivéve talán az üzemtervi idõszak utolsó két idényét).
A trófeaminõséget az õz esetében nem lehet elválasztani a szaporaságtól vagy a jó növekedéstõl-fejlõdéstõl.
Valamennyi tulajdonságnak a minõségi élõhely a kulcsa. Élõhely,
amelyben a búvóhely/nyugalom mellett benne foglaltatik a megfelelõ élelem is. Milyen
szép, kifejezõ szavunk is az „élelem” – legyen bár az természetes táplálék (beleértve a vadföldön
termõt is) vagy kihelyezett termény, takarmány, táp (ha a pénztárca engedi). Jelenleg
is uralkodó, „selejtezés”-en alapuló gazdálkodásunkat csak a „pesszimista” jelzõvel tudom
illetni. Az õzzel is pontosan úgy teszünk, mint a télire eltett almával: mindig a legroszszabbat
fogyasztjuk, s megvárjuk, míg a legszebb is megromlik. Ráadásul így a kelleténél
2-3-szor tovább tartjuk a bakok zömét. Ha az élõhely minõségét az õz igénye szerinti
szintre emeljük, akkor akár 4-5 évesen is bátran „betakaríthatjuk” a minõségi agancsot
viselõ bakokat. Ennek persze a maradi szemlélet mellett az élettõl elszakadt, túlszabályozott
trófeabírálat is gátat szab – egyelõre.
Mennyiség–minõség. Ez nem csupán a létszám és a trófeaminõség, hanem a testtömeg
(„hústermelés”), a vemhességi mutatók és a trófeaminõség összefüggése is – azaz, mindezek
együtt járnak. Ma már az „okoskodóknak” is illene belátni, hogy a biológiai törvényszerûségek
kizárják azt, hogy az egyik állománynál a trófeaprodukció gazdaságos, a másiknál
pedig csak a hústermelés (ez a szarvasra is vonatkozik). Sok és minõségi vadhús
is csak ideális élõhelyen képzõdhet. Az ivararány erõszakos eltolása is kivitelezhetetlen
rögeszme, hiszen a jó élõhelyen a nõivar „bõvített újratermelése” évente vagy legalábbis
rendszeresen ismétlõdõ folyamat.
Ugyancsak a biológiai ismeretek hiányán alapszik a „vérfrissítés” segítségével remélt minõségjavítás
(pl.: mezei õzek telepítése a Bükkbe vagy a dunántúli erdõs területekre a ’80-
as években). A természetes vérfrissülés kulcsa a fiatal hímek elvándorlása (õzbakok 1 éves,
bikák 1,5 vagy 2,5 éves korban)!
Az alföldi õzállomány minõsége sem a régi már. Az 1975–1985 közötti idõszakban
nem csak létszámcsökkenés (egyesek szerint összeomlás), hanem minõségi hanyatlás is
történt. Ez nagy valószínûséggel elsõsorban a kedvezõtlen élõhelyi változásoknak (nem a
vadászati gyakorlat változásának) a következménye. Ahol lényeges élõhelyi változások
nem történtek, ott az õzpopuláció „önszabályozási” folyamatai is lényeges szerepet játszhattak
az õzsûrûség és az ivararány tekintetében egyaránt. A terítékadatok tanúsága szerint
az õzállomány 4-5 év késéssel követte az apróvad- (fogoly-, fácán-, nyúl-) állomány összeomlását.
Az országos õzteríték ugyan lassan megközelíti a ’75–’78-as évek átlagát, de Bé-
64