tartalom - Színház.net

Bagó Bertalan f. h. és Funtek Frigyes a János királybankeltetésére, a meghökkentés és lenyűgözéskettősségére. Jelen munkájában alátványelemek mellett elsőrangú szerepetjátszik a didaktikus, ironikus, gúnyos zene:Kemény Gábor és Kocsák Tiborinvenciózus, alkalmazkodóképes és hajlékonymunkája.Az előadás némajátékkal indul: aszínpadszéli lépcsőktől tagolt üres, szürkehajópadlóval borított térben két né-maszolga tűnik fel, kik a fent kibomló angollobogó alatt állnak neki felmosni az amúgyis tisztán, tompán csillogó felületet.Munkájuk minőségét a némánbesettenkedő Pembroke ellenőrzi, fehérzsebkendőjével érintvén a földet, azzalvizsgálván, hogy milyen igényes munkát isvégeztek alárendeltjei. A jelenet ironikusés talányos: végre is mit mostak e fiúkilyen heves buzgalommal (és ugyanakkorrituális nyugalommal), melyhez mégminiszteri segédlet is szükséges. Azelőadás egésze a válasz e kérdésre: a vért,ugyanazt az emberi vért, amit az-tán majdegy hatalmi váltással később - ugyanezek afiúk felsikálhatnak, csak kicsit más ruhátöltvén. A némajáték az előadás kerete, hisza végén Pembroke ismét feltűnik:ellenőrzendő a művelet helyességét, s őcsak akkor válik majdegy pillanatra élővé, megfoghatószeméllyé, amikor kezének ingerült mozdulatávalszétrázza lenyalt haját, fejét hátraveti,s ránevet a nézőre. S ez a cinkosgonoszság a búcsú pillanata.A keretjáték hideg neonfényben történik,s ez is igen figyelemreméltó ötlet. Asötétben elmerülő néző ugyanis nemoldódhat fel azonnal a színházi valóságsárga fényekkel, meleg reflektoraivalmegvilágított puha konvenciójában. Sötétségés színházi világosság e határánfelvillannak a neonok, s egyszerre támadtúlzott fény és ostoba félhomály. A kékfényben ugyanis kissé túl jól látni mindent,már-már kínosan érzékelhetővé lesz, hogymindez csak szín-ház, s ettől, ahangsúlyozott műviségtől lesz a jelenet ahétköznapi realitásában víziószerűvé,megfoghatatlan minőségűvé. S ezt ahatárátlépést éljük át a végén, a történeleme gyalázatos története után, még a tapsmegbékélést jelentő oldódása előtt: felvillanugyane fény, Kerényi igyekszik kibillenteninézőjét a már jóvátehetetlenül passzívvátévő befogadói pozícióból, s igyekszikrábírni a konformitás feladására. A kétnémajáték között pedig végbemegy a fehérzsebkendő hótisztaságú „ígéreté-nek "bemocskolása, vérrel való átitatása.A fehér kendő végigkíséri az elő-adást,a legkülönbözőbb helyzetekben villanvánfel. E kendő tűnik fel a szerelmes Blankazálogaként a Fattyú nyakán, hogy ő aztánaz érzelme ellenére kergesse a lányt afrancia dauphin, a hájas félbuzi karjaiba -birodalmi érdekből. De e kendő tér visszaaz ő kapcsolatuk fordulópontján is: aFattyú akkor veszi le, mikor Blankabosszúért lihegve megkorbácsoltatnikészül a neki végre kiszolgáltatottat. Fehérkendő borítja el a lefejezett urak fejeit is,melyeket János oly békés derűvel szemlél.A kendőket Pembroke ugyanazzal a né-maalázattal nyújtja át, amellyel utóbb urátmegmérgezi, de rá már nem kerül kendő,halála után már semmilyen hatalmi érdeketnem szolgálhat.S mindez már rá is mutat az előadásalaphangjára: a hangsúlyozott távolságtartásra.Kerényi arra figyel, hogy újra ésújra felmutassa a masinériát, az állandóanismétlődő hatalmi váltások iszonyúbornírtságát és mégis lebírhatatlanságát.Kerényi pontosan látja: minél ostobábbnak,kiüresedettebbnek, erejétvesztettebbnekmutatja be a hatalmat - a franciaudvart s az egyházat - s minél többméltósággal és emberi érzéssel látjuk feltűnniJánost és a Fattyút, annál riasztóbbés gyötrelmesebb lesz a vég. Még egy ilyenhülye és végét járó világot sem bír le azész, még ehhez is kevés a józan belátás.Épp ezért a bevonuló udvar szertartásosságában,kimódolt koreográfiájábanegyetlen természetes lény tűnik fel: Jánoskirály. Az élettelenek és némák között ő azegyetlen reális személy, szenvedő ésszenvedélyes, rossztól űzött és a jóra talánhajtható, megfogható ember.Játékos, akit elbűvöl a hatalom lehetősége:a történelemalakítás igézete, ígérete.Örömmel veszi feladatait: az uralkodást,a gyilkosságot, az ítélkezést, azigazságosztást. Szenvedélyes és gondolkozniis képes lény. A legtermészetesebbember la természetét vesztett udvarban.S itt hadd vágjunk bele az előadáselemzésés színészi munka méltatásánakegyébként egymás után következő rendjébe.A János király előadásának ugyan-isegyik kulcspontja az, hogy a szenvedély éskedély e szerepét mennyire járja át mélyena színészi kedély és intenzív jelenlét. SHirtling István János királya azért jelentőstett, mert ugyanaz a talányosgátlástalanság, felszabadultság jellemzi őt,a színészt mint királyt. Mint művészéppoly örömmel megy bele az újabb ésújabb szituációkba, mint az általa játszottkirály - az uralmi válságokba. Hirtlingélvezi a játékot, s ez érzékelhetőenmeghatározza az egész előadást. Nemcsaka tiszta arcél gyermekiességé-ről,naivitásáról van szó, Hirtling képesgyanútlanság és ravaszság, értelem és kilátástalanság,erő és lazaság együtteseljátszására, s képes arra, hogy egész es-tene csökkenjen teljesítménye.A riválist, a lenézett és tisztelt társat azértelmetlenség világának másik „eszesemberét " , Richárdot, a Fattyút FuntekFrigyes alakítja, s már az első feltűnésekorvilágoson érzékelhető Jánossal valóegymásnakvalóságuk, egymásraismerésük. A Fattyú szerepében e fiatalszínész a szó szoros értelmében berobbana színpadra, s a két alak rokonságaérzékelhetővé lesz az azonos testi kondíció,az életkor, a némiképp hasonló fizikaiadottságok révén is. Azaz, ők