kornak kell eldöntenie: megérte-e azáldozatot a mű. Mi nem tudjuk eldönteni.Mi építünk és áldozatokat hozunk vagykövetelünk. Akkor, amikor az emberbenne van valamilyen nagy ügyben - és ami korosztályunk bőven benne volt -,akkor heroikus munkára képes, és aztánmások, vagy akár ő maga is, évek vagyévtizedek múlva rájöhet, hogy ez vagy azaz áldozat nem érte meg, vagybizonyosságot szerez, hogy érdemes volt.A heroikus munka magával hoz bizonyospatetikusságot, nagy indulatokat, nagyelszánásokat és látványos cselekvéseket.Lehet, hogy elragadtatott minket aKőműves Kelemen létrehozása? Mikor napmint nap dolgoztunk, mi is ugyanazt aheroizmust éreztük. Megfeszített munkafolyt három hónapon keresztül, s iszonyúnehézségeket okozott a színészeknek atánc, a mozgásanyag összehangolása azénekkel, a beszéddel. Lehet, hogy ennek aküzdelemnek a heroizmusa megmaradt azelő-adásban is? Lehet.- Ezt megértem. Bizonyára gondot okozott aszínészek tánctudása is.- Általában nem tudnak táncolni. Ahiányos képzésükből következően. Demegtanultak. Három hónapig napi négyórát dolgoztak. Ez annyi, mint amennyitegy amatőr együttes két év alatt dolgozik.Nagyon akarták, és szívesen emlék-szemvissza erre a munkára. Nagyon jóbeszélgetéseink voltak, minden érdekelteőket. Mindenki részt vett az alkotómunkában. Sokszor felszólítottak, hogymint néprajzos magyarázzam meg, egyegyjelzésrendszer mögött mi van. Aztpéldául, hogy egy valódi emberáldozatirítus az évezredek alatt hogyan szűkül,szorul vissza, és a végén hogy válik csakjelképessé. Mint például Mohán, Fejérmegyében, ahol egy kakast ,üt-nek le",vagy az Ipolyságban, a kiszejárásrítusában, ahol a szalmabábut meggyújtjákés bedobják a vízbe. Ezek mégma is létező megszelídült rítusok. Mindigelmondom, hogy egy-egy rítus vagy elemhonnan ered, mit jelképez és mért ezthasználjuk. Csak így lehet elérni, hogy amozgás, a gesztus ne csupán illusztrációlegyen, hanem színészileg megélhetőtörténések ábrázolása. Így volt ez már azelső színházi munkáimnál is. Évekkelezelőtt Ránki-Weöres: A holdbélicsónakosát csináltuk Bor Jóskával a győriszínház megnyitásakor, és sikerült egyérdekes és furcsa atmoszférát teremteni.Ugyancsak Győrben, a tavaly készültHáry Jánosban, ahol jóhangulatú népi mesevilágot állítottunkszínpadra. Ebben az előadásban is a belsőtartalmakat kutattuk fel, és ahhoz amegfelelő stílusvilágot illesztettük hozzá,így megélhető-kifejezhető és hatásosmozgásvilág jött létre. Kár, hogy a kritikaerről a Háryról nem nagyon vett tudomást.- Tudomást vett viszont a tavalyi évlegnagyobb sikeréről, az István, a királyról,méghozzá elég ellentmondásosan. Sok kritikafoglalkozott azzal, hogy a Szörényi-zenealapvetően rock textúrájához ön autentikusnéptáncanyagot alkalmazott. Érdekelne, hogyaz alkotás folyamán hogyan jutott erre azeredményre.- Az alkotási folyamatban bennemmagától értetődően természetes volt, hogya folklóranyagot használom ehhez azenéhez. Megjegyzem, a zenében is igensok folklórelem van, sőt eredetinépdalmotívumok is szerepelnek benne, ésez is bizonyítja, hogy ez magyar rock. Hapéldául Koppány nótájának ritmus-világamegegyezik egy mezőségi csárdáséval,akkor nekem természetes, hogy azt állítokoda. Vagy ha a darab „Te kit választanál?" kezdő dalára forgatóst lehet táncolni ésdudálásszerű körtáncot, akkor ezt úgy kelleltáncoltatnom. Bennem nem merült felaz, hogy vala-milyen jazzes mozgásttaláljak ki. Végül is, mikor mi magunkról,a magunk véres történelméről beszélünk,egy ma is aktuális dilemmáról, akkorebben ne azt használjam fel, ami a mienk,a sajátunk? Ebben egyébként a rendező,Koltai Gábor és a három alkotótárs(Bródy-Szörényi-Boldizsár Miklós) teljesenegyetértett. Sok, a részletekig menőideológiai, esztétikai vitánk volt, majd egyéven át, de nem emlékszem arra, hogy aformával, a mozgatással, a darabvizualitásával kapcsolatban lett volna. Egyhatalmas rockzenei szövet, amelyelemeiben, dallamvilágában magyar, nemis tűrt volna meg más formát. S a sikertalán éppen ennek a találkozás-nak isköszönhető. Reméltük, hogy siker lesz, dehogy ennyire „ügy " lesz, hogy ilyenszenvedélyes pro és contraállásfoglalásokra készteti majd az embereket,erre nem számítottunk. A folklórdogmatizmusszószólói számon kérték,hogy hogyan merészelem én a néptáncotKodály tanár úr országában a rockzenévelelegyíteni!... Mit mondott Bartók ésKodály ? Azt például, hogy a legértékesebbugrós táncaink zenéje a kolomejka.Tehát egy szláv népzenei típustjelölnek meg, amelynek valahol a huculok (Kárpát-Ukrajna) környékén talál-hatóaz eredete. Hát hogy van ez? Amikorlegényest táncol valaki, akkor azt hisziknéhányan, hogy mi ezt a sztyeppérőlhoztuk magunkkal? Nem. MegtanultukNyugat-Európától a gaiard-ot és asaltarellát, és ezekből évszázadok alatt ésgenerációkon keresztül a magunk képéregyúrt ugrós lett. Az erdélyi magyarságképére gyúrt saltarella legényes lett, arománoknál pedig a rar vagy a fecioreascatánc lett. A huculokról nem is beszélve,ahol több tánctípus is keletkezett asaltarellából. Tehát két kultúra találkozott,hogy egy új létrejöjjön. Az a véleményem,hogy ha a paraszti kultúra máig élt volna amaga funkciójában és „begyűrűzött" volnaa rock and roll - mint ahogy a saltarella is„begyűrűzött" a XVI. században -, akkoröt emberöltő után egy fantasztikus újmagyar forgatós tánc lett volna belőle. Hátnézze meg valaki, hogy Korondon mikénttáncol-nak forgatóst, vagy Sófalván - ahola lányt egész a földig „bemártogatják" (ígyhívják a motívumot). A folklórt rosszulféltők azt hinnék, hogy rock and rolltlátnak, pedig a nyolcvanéves néni is aztmondja, mindig így táncolták. Elfelejtiknéhányan, amit Babits mondott nagyonbölcsen 1939-ben: „A magyar kultúra nema néprajz tárgya: noha mindig a népilélekből szívta legbensőbb erőit. A palántanem azonos a forrással, amely táplálta ésmegóvta a kiszikkadástól. A magyarkultúra Szent István-i képződmény, mintmaga az egész magyarság. Sokszínű, tágés tárt, hatásokat és benyomásokat magábaolvasztó. Ez a belső nagyság hozzátartozika lényeghez. Mihelyt nem volna ilyen, márnem is volna magyar. "Ha most az előadás hatását nézem, mitőlvolt olyan erős, nyilván attól, hogy a kétanyag összesimult és fölerő-sítetteegymást. Nem véletlen, hogy például Rékamezőségi stílusban szólal meg, ésSebestyén Márti, aki énekelte, népdalénekeslétére megkapta az év legjobbpopénekesnője címet. Hát nem gyönyörűez? Hát nem gyönyörű volt, amikor aműsor végén bezúdult a kétszáznegyventáncos, és ott állt ötezer fiatal előtt -köztük „szakadt gyerekek " is -, akik-kelmég soha nem találkoztak össze - mert azvolt az arány, hogy néhány százan járták anéptáncot, több ezren meg jártak aBeatrice- meg a Hobo-koncertekre -, smost itt egy közös ordítás és éneklésünnepelte a táncosokat. Hát nem bűn lettvolna, ha nem élek a lehe-
tőséggel ? Nem akarok indulattal beszélnierről a kérdésről, de hát egy magunkfajtakis népnek, amelynek borzasztó nehéztörténelmi helyzetben kell meg-találniaönmaga hangját, s ha végre egy-szermegtágult a tér, és találtunk egy lehetőséget,akkor azt hiszem, mindnyájunknak,akik odaviszünk valamit a közönségelé, kötelességünk, hogy megteremtsünkmindenfajta olyan megjelenésiformát, amelyben a mi kultúránk, sajátnépiségünk jelenik meg. Ha ennek a tömegekhezszóló rockzenével kellkötődnie, akkor jelenjen meg azzal.Itt felszakadt valami elnyomott, elhallgatott,szemérmesen kezelt ügy is: anemzeti tudat. És ez a téma mellett amegvalósítás érdeme. Ritkán beszélhetünkvissza a kritikának, és nem is ez adolgunk, de szeretném tisztelettel megkérdezni,hányan elemezték a zenét,hányan vették figyelembe azt, hogy milyenez a zene. Holott abszolút zenei mértékkelmérve, külföldi zeneértők is éppena különlegességét, a magyar eredetiségétvették észre. Itt megszólal, nem tudom,hány duda és török síp Géza temetésé-nél,megszólal Sebestyén Márti hangja,egyszer csak megszólal egy szál síróhegedű, ami a mezőségi „lassú " stílusáthozza, és sorolhatnám tovább. Csupa sajátnépzenénkből, kultúránkból való, ránkvonatkozó zenei effektus. Abban is biztosvagyok, hogy éppen a sajátosságai alapján- annak ellenére, hogy drága a produkció -megfelelő menedzseléssel megélne a világbármelyik nagy színpadán. Mert valamiolyan ez, ami mélységesen magyar ésmégis egyetemes. Mit lehet válaszolniazoknak a kritikusoknak, akik aztmondják, hogy sok volt a nemzetiszínűzászló? Sok volt, elismerem. De hát ez alegfontosabb? Körülöttünk mindenkilobogtathatja a maga nemzeti lobogóját,csak mi szégyelljük? Ez a borzasztó furcsamásik oldala a magyar értelmiségimagatartásnak. Annyira Európáhozakarnak tartozni, hogy szégyellik a magukmagvarságát?A z t hiszem, hogy visszatértünk a beszélgetéselején felvetett gondolatokhoz, ahhoz, hogya magyar folklórból létrehozható táncszínházzaltudnánk mi valami olyasmit csinálni, ami amienk, csak ránk jellemző, mégis egyetemesérvényű lehet.Mielőtt erről beszélünk, szeretnémhangsúlyozni, hogy a folklór használata aszínházban messze nem egyedüli lehetőség.Természetesen a darab tartalmahatározza meg, hogy a rendező milyenalaphangot üt meg. Én munkáimmal arraBubik István és Hámori Ildikó tánca a Várszínház Magyar Electra-előadásában (lklády László felv.)törekedtem, hogy ahol a darab megengedi,követeli, ott használjuk a saját kultúránkat,még akkor is, ha a polgári,sznob szemléletűek némelyike idegbajtkap a „csizmáktól " , melyek a „fenségesdeszkákra " kerülnek. Én sehol a világonnem szégyelltem sem a bocskort, sem acsizmát. Sőt, sok örömöm volt abban,
Change language