tartalom - Színház.net

kus és lendületes hagyományait.. Természetesensenki sem kíváncsi arra, hogyhogyan rendezné meg Racine Phaedráját -ám az Ikrek annál inkább neki való. Azegész darabnak az a cél-ja, hogy torzfigurákat tárjon elénk, ki-nevettesse őketvelünk, azután egy hirtelen fordulattalmegmutassa, hogy nekik is vannakérzéseik. Hát lehet-e jobb receptje asikernek a Broadway tradicionálisan„liberális " nézőközönségénél, minthaegyszerre váltunk ki ellenszenvet ésegyüttérzést? Schifter rendezésében azeredeti mű erkölcsileg taszító voltaelhalványodik, a komikus ábrázolás viszontolyan ellenállhatatlan, hogy a darab márhosszú ideje telt házak előtt megy.„Ez aztán az úthenger - mondja Schiftera darabról. --, az egyik pillanatbangyöngéd, a másikban groteszk. A problémaaz volt, hogy hogyan lehet olyanelőadásmódot találni, amibe mind-kettőbelefér. Én úgy éreztem, hogy csak úgylehet ezeket keretbe foglalni, ha az emberfélfedezi a darab ívét; így tehát amolyanopera buffának kezeltem."Schifter Westfieldben (New jersey) nőttföl, és azért kezdett érdeklődni. a színháziránt, mert „egyedül ezen a területentudtam feltörni". Még középiskolás volt,amikor fölvették John Houseman híreskísérleti stúdiójába, majd nyolcszor kapottidegösszeomlást; az-után átiratkozott azohiói egyetemre. Miután egyáltalán nemjutott szerephez, rendezni kezdett -„tulajdonképpen bosszúból" -, és rájött,hogy imádja „összehozni a dolgokat".A dühtől forrva jellemzi Schifter a színházirendező reménytelen. helyzetét, munkájánakmulandóságát. „Senki. sem tud- . ja,hogy tulajdonképpen mit is csinálunk,hiszen semmivé foszlik az egész, amikorlekerül a műsorról a darab. S azutánkezdhetünk mindent elölről. Nyomunk semarad - munkánknak nincs konkrét,tapintható, felmutatható bizonyítéka. Méga szereplők kiválasztása sem rajtunk múlik!Az ember csak úgy hívhatja föl magára afigyelmet, ha. megsemmisíti adrámaszöveget, és a maga elképzelésétteszi a. helyébe. Minden színészt testheztapadó műanyag mezbe bújtatnak, vagyukránul mondatják a darabot, vagy pedigvégig körbe rohangáltatják az egész szereplőgárdáta színpadon, és így szellőztetika nézőteret. A legnehezebb úgy szereznielismerést, hogy az ember magátJoAnne Akalaitisa drámát szolgálja; és akiknek ez sikerül,az aztán elszökik a filmhez vagy a tévéhez,ahol a rendező kisisten. Emlékszemegy kritikára, amit egyszer kaptam. Akritikus az egyik mozzanatról írva nemtudta, hogy azt én találtam ki. Nem voltbenne a szövegben. Azt írta, hogy ez amomentum testesíti meg leginkább aszerző ragyogó tehetséget, ebben kristályosodottki zsenije. Azután hozzátette,hogy a rendezés egyszerűen csapnivalóvolt. "Az 1970- e s évek legjelentősebb amerikaikísérleti társulatának kétségkívül a MabouMines bizonyult. Bebizonyította, hogyegy együttes alávetheti ma-gát valamelyesztétikai szemléletnek, és ugyanakkorpolitikailag is őszinte lehet; hogy adrámaírónak a kollektív alkotással valóbehelyettesítése nem vezet el föl-tétlenüla forma iránti bizalmatlanság-hoz. A.legtöbb társulattól eltérően, a MabouMines nemcsak a fennmaradás módjáttalálta meg, hanem. fejlődni, újjászületni:is tudott, \ jelenleg nyolcvagy kilenc főt számláló kis csoportalkalmi, szintre „vándor " -együttesből művésziműhellyé formálódott, amelybenmindig más és más tag elképzelései szerintállítják i színpadra a produkciókat.Elsősorban JoAnne Akalaitis és RuthMaleczech eddigi rendezései jelzik, hogymár az avantgarde-nak is megszületett amásodik nemzedéke.JoAnne AkalaitisAkalaitis meditációja Colette életéről ésírásairól, a Tojás meleg mártással, bujánmelodramatikus és szenzuálisan részletezettvolt egyszerre, finoman hatott azérzelmekre, dacára minden fegyelmezettségének.Vegyük csak a nyitó jelenetet: adíszletfüggöny alatt rés van, ezen keresztüllátunk egy-egy nőt a színpad kétoldalán, pontosabban csupánkörömcipőjüket (sarktik belülről világít),amint lassan sztep p elnek egymás felé. Akoppanások, a izzó fény, az orfeum hangulatátárasztó légkör, az egyidőben jelentkezőfarmalitás, romantika, logika -