tartalom - Színház.net

hogy nincs érzéke a nyelvhez, és egyesek(kritikusok) szerint nemegyszer föláldozegy jó elképzelést a színpadi fogás kedvéért.Serban 1943-ban Bukarestben szüle-tett,hét éven át tanult az ottani színház-ésfilmművészeti főiskolán. I 968-ban egyromániai színházi kongresszuson találkozottEllen Stewarttal, aki. később szerzettszámára egy háromhónapos New York-iösztöndíjat a Ford Alapítványtól,„Ellen Stewart miatt jöttem - emlék-szikvissza , és Petei- Brook miatt maradtam.Ő ugyanis látta a La Mama-beli Übü királyprodukciómat,és felajánlott nekem egyösztöndíjat párizsi kísérleti stúdiójába.Peter a színház minden elfogadottalapelemét megkérdőjelezi. Ellen lehetővétette számomra, hogy megpróbáljakválaszt adni Peter Brook kérdéseire.Sohasem vállalkozom olyan darabrendezésére, amelyet már az első próbánmegértek. Még a premier esté-jén is eltudok képzelni egy egészen másfajtaszínpadi. megvalósítást. Ez természetesenzavarba hozza a színészeket. Eleinte aligvan mondanivalóm számuk-ra mindigpanaszkodnak, hogy fölkészületlen vagyok-, és bizonyos értelem-ben igazuk is van:ekkor még semmit sem tudok! Csak apróbák során lehet megérteni egy darabot!A próbák pedig nagyon fájdalmas, deugyanakkor fel-emelő élménytjelentenek." Annak illusztrálására, hogySerban hogyan használja föl a színpaditerei információ-nyújtás helyett érzelmiközlésekre, legjobban tesszük, ha aCseresznyéskertzárójeleneténekmegrendezésérehivatkozunk.Ranyevszkaja asszonynak örökre el kellhagynia otthonát. „Még egyszer haddnézzem ezeket a falakat ... ezeket azablakokat.... hogy szerette szegényédesanyám ezt a szobát! " mondja. Gajev,Anya és Trofimov hangja kívül-rőlsürgetően hívja őt. ,,Megyünk M á r . . .megyünk " - ezekkel a szavakkal végződik aszínpadon a. darab. A szerzői utasításpedig mindössze ennyi: „El." Serbanprodukciójában Irene Worth - minthagyerekkorára emlékez-ne, mintha anyjalépteit követné, mintha erőt adna nekiannak a szeretetnek az emléke, amiotthonához fűzte - kör-be kezd járni aszínpadon, előbb lassabban, majd egyregyorsabban, végül már-már futva. Esamikor kimegy, egyszerre érezzük atávozás szomorúságát és az újrakezdésbátorságát. Ez a mai színház egyiklegnagyobb érzelmi töltésű jelenete. -- ésközben egyetlen szó sem hangzik el.Robert Allan AckermanFurcsa módon Ackermannak legproblematikusabbmunkái szereztek hírnevet.Hatalmas sikert aratott a Broadwayn aF e rde hajla m : Public Theater-beli bemutatójával,annak ellenére, hogy az kétRobert Allan Ackerman rendez„gyönge pontjáról " is árulkodott: olykornem elég jó a színészvezetése, és néhanagyon is ragaszkodik a szerző eredetiszövegéhez, instrukcióihoz. Ennektulajdonítható, hogy e rendezésnek valójábannem volt központi magja. S bárAckerman olyan művész, aki magáttársszerzőnek tartja, keveset törődöttMartin Sherman szövegének gondozásával.Viszont a színpadi érzék, a megjelenítés,valamint a figurák érzelemvilágánakábrázolása terén a harmincaséveinek vége felé járó Ackerman talán alegkiemelkedőbb a nagy tehetségű fiatalamerikai rendezők közül. Ahogy valaki,drámaíró és kritikus egy személy-benmegjegyezte: „minden szerzőnek először őjut az eszébe " .Ackerman pályafutása nagyszüleinekNew Jersey-i üdülőszállójában kezdődött,ahol 12 és 17 éves kora között„suttyomban " előadatta a legfrissebbmusicalsikereket Színházi karriert ez-után„megtört " : pedagógus lett, New YorkCityben tanított angolt és beszédtechnikát.„Egy szép napon rájöttem,hogy ezt nem akarom tovább csinálni. Deamint. »kineveztem« magamat rendezőnek,másfél évig munka nélkül maradtam.Ezt ugyan nem szó szerint kellvenni, de higgye el nekem, nehéz azembernek elfogadtatnia magátrendezőként. Én is jóformán csak alkalmimeg-bízásokból tengődtem, amíg nemkértek föl Thomas Babe .Imádság alányomért című darabjánakmegrendezésére az O'Neill Foundationszínházában 1977 nyarán. A bemutató ótaalig győzöm elhárítani a tömérdekajánlatot. "„En roppant vizuális alkatú rendezővagyok. A darabot. is képekben látom,mintha moziban lennék. Ha elolvasok egyszínművet, és az nem jelenik megelőttem, akkor már nem érdekel a megrendezésesem; számomra a képiség adöntő tényező, sokkal fontosabb, mintmaga a téma vagy a mű irodalmi értéke.A Ferde hajlam második felvonásábanpéldául az volt az izgalmas feladat, hogy aszereplők szinte egy egész órán át nemcsinálnak mást, mint köveket cipelnekfel-alá a színpadon. Erre aztán ötvariációt dolgoztam ki, a látvány egycseppet eltért minden egyes alkalommal.,mégpedig úgy, hogy a közönség érzékelje:a hitvány, a mozgás érzelmi dinamikátfejez ki. Rengeteg variációt lehetettkitalálni, miközben a szereplők semmitsem csináltak, csak cipelték a köveket.Ezért töltök annyi. időt a skiccelésselahelyett, hogy a témával és acselekménnyel foglalkoznék. jobbanmondva éppen ennek a segítségévelbontom ki a témát és a szöveget. "